|
Aki az utóbbi években 60 ezer, magyarul még valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusról/csángóról beszélt, az Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96 között végzett kutatásának  eredményeit idézte. A kutató több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a „kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismert valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott.
A „kemény számok” az elmúlt másfél évtizedben változtak. A ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröző újabb becslésre pedig a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség volt. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára ezért 2008-2010 között ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.
Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? A válasz a kérdése első részére, ahogy Ön is fogalmazott, ideológiafüggő. 2008-2010 között végzett terepmunkája eredményei alapján most hogyan válaszolhat a kutató erre a laikusok által feltett kérdésre?
− Két évvel ezelőtt valóban arról beszéltem, hogy a különböző politikai és ideológiai diskurzusok más-más válaszokat fogalmaznak meg a moldvai csángók létszámára és magyar nyelvismeretére vonatkozóan. De az én válaszom a kérdés egyik részére sem ideológiafüggő, legalábbis arra törekedtem, hogy ne legyen az.
Ha egyetértünk azzal, hogy csángónak nevezzük a moldvai megyék teljes katolikus lakosságát, akkor a moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Suceava megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 045 fő volt. Ez a népcsoport zömében − néhány jobbára beolvadt, kisebb lélekszámú más közösségtől eltekintve − magyar eredetű, bár vannak, akik ezt nem ismerik el.
A legújabb, 2008-2010-ben végzett terepmunkám végeredménye szerint ma ennek a népcsoportnak mintegy egyötöd része, 48 752 személy (21%) beszéli még jól-rosszul ősei nyelvét, azaz a helyi magyar tájnyelvet. Ebben azonban benne van a moldvai városokban beszélők 5 193 fős lélekszáma is, vagyis a moldvai csángó falvakban, a moldvai csángóság „klasszikus” nyelvterületén a nyelv beszélőinek száma 43 559 főre apadt.
Természetesen ezek a számok csak szimbólumok, egy körülbelüli becslés szimbólumai, de ilyen szimbólumként azért nagyjából kifejezik a moldvai magyar nyelv mai helyzetét. Ezekhez a számokhoz egy adott módszerrel végzett falusoros terepkutatás nyomán jutottam.
Milyen módszerrel és mennyi idő alatt sikerült felmérni, hogy jelenleg hány anyanyelvi szinten beszélő, a helyi magyar tájnyelvet második nyelvként használó, csak passzív nyelvismerettel rendelkező, illetve magyarul már egyáltalán nem tudó moldvai katolikus van?
− Az egyik alapvető célom valóban az volt, hogy településenként és ezen belül generációnként számszerűen állapítsam meg a magyar nyelvismeret szintjeit, ez a cél határozta meg az alkalmazott módszertant is. A négy nyelvi kompetenciaszint, amelybe minden településen besoroltam a különböző generációkhoz tartozó személyeket, a következő volt: 1. anyanyelvi vagy első nyelvi szint, 2. második nyelvként való nyelvhasználat, 3. töredékes passzív nyelvismeret, tényleges beszédhasználat nélkül és 4. a nyelvismeret teljes hiánya.
A számszerű végeredmény az, hogy első nyelvi (anyanyelvi) szinten 26 040 személy (11%), második nyelvi szinten 22 712 személy (10%) beszél ma magyarul Moldvában, ez összesen 48 752 személy (21%). A passzív nyelvismerettel rendelkezők, azaz a valamelyest „értők” száma 15 008 fő (6%), a nyelvileg teljesen elrománosodottak száma pedig 168 285 személy, azaz a moldvai csángóság közel háromnegyed része (73%).
Alapvető módszerem, amellyel a fenti eredményekhez jutottam, az élő nyelvi helyzetek külső, észrevétlen megfigyelése volt, de amikor szükségesnek látszott, alkalmaztam az interjú módszert is. Utóbbi az egyetlen lehetséges eljárás volt akkor, amikor olyan településeken dolgoztam, ahol a magyar nyelv nyilvános kommunikációban már nem él.
Minden településen gyűjtöttem és feljegyeztem egyéb információkat is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére, például az ünnepi események vagy a népi vallásosság nyelvhasználatára, ezen események rituális szöveghasználatára, a személynév- és helynévhasználatra vonatkozó adatokat stb. Megfigyeléseim és az elkészült interjúk alapján minden településen számszerű becslést végeztem. Alapadataim, azaz keretszámaim a 2002-es népszámlálás vallási adatai és generációs korfái voltak.
A nyelvismereti felmérésre azért volt szükség, mert a hivatalos népszámlálások etnikai és anyanyelvi adatai a moldvai csángók tényleges magyar nyelvismeretről szinte semmit nem mondanak. A hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán fokról-fokra gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum (a magyar nemzetiségűek száma 1992-ben 1 826 fő, 2002-ben pedig 2 015 fő volt hivatalosan), miközben nyilvánvaló, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások adatai tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorulnak, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére.
A terepmunkát 2008 januárjában kezdtem el és 2009 szeptemberében fejeztem be, utána jobbára már csak adatellenőrzést és - kiegészítést végeztem 2010-ben. Általában 5-8 napos terepkutatásokat szerveztem, sorra vettem a moldvai csángók belső csoportjait, és minden faluban annyi időt töltöttem, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy viszonylag megbízható becsléseket végezhessek. Nagyobb falvakban több, a kisebbekben vagy a nagyon elrománosodott falvakban kevesebb időre volt szükség. Segített az is, hogy régóta dolgozom ezen a terepen, mindig is figyelemmel kísértem a moldvai nyelvi helyzet alakulását.
A nyelvcsere folyamatának egészét tekintve működik az „analógia törvénye” is, amin azt értem, hogy bár a nyelvvesztés stádiuma településenként változó, a folyamat minden településen nagyjából egyformán történik, kivételek vagy ellentétes irányú folyamatok nincsenek, legföljebb a nyelvcserét gyorsító vagy késleltető tényezőkkel lehet számolni.
Ön 1994−1996 között 110 moldvai településen kutatott; ezúttal hány helység katolikus lakosságának nyelvállapotát mérte fel? Hol mondható továbbra is jónak a magyarul még beszélők aránya, illetve hol következett be másfél évtized alatt a legnagyobb romlás?
− A másfél évtizeddel ezelőtt felkeresett 110 település között sok van olyan is, ahol már tizenöt évvel ezelőtt sem találtam őshonos magyarul beszélőket, legföljebb néhány máshonnan oda beházasodott személyt, úgyhogy sok település, ahol jártam, nem is szerepelt az akkor közzétett adatsorban. A mostani táblázataimban összesen 93 település szerepel (7 északi csángó, 6 déli csángó, 25 Szeret menti székelyes csángó, 19 Tázló menti székelyes csángó és 36 Tatros menti székelyes csángó falu vagy városhoz tartozó peremfalu), továbbá becslést végeztem a nagyvárosokban is.
Arról, hogy hol milyen ütemben zajlik a nyelvcsere, most nem akarok nyilatkozni, mert az adatok ilyen értelmű kiértékelését még nem végeztem el. De azt hiszem, hogy a kérdésnek olyan formában való felvetése, hogy vannak „pozitív” és „negatív” példák, egyáltalán nem szerencsés, mert elterelheti a figyelmet magáról a lényegről, arról hogy Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek.
Függetlenül attól, hogy egy-egy településen hol tart éppen ez a folyamat, maga a jelenség teljesen egységes, a nyelvcsere pszichológiai motivációi, valamint a nyelvre, illetve magára a nyelvcserére vonatkozó népi nyelvideológiák és nyelvi attitűdök az egész Csángóföldön ugyanazok, értelmetlen lenne tehát valamilyen megkülönböztetést végezni.
Általában a különböző generációk nyelvtudása közt nagy eltérések mutatkoznak; leegyszerűsítve az idősek tudnak magyarul, a gyerekek, fiatalok már nem. Hol vannak üdítő kivételek, például ahol a fiatalok egymás közt is gyakran magyarul beszélnek, mert „menő”?
- A generációk nyelvtudása között valóban nagyok a különbségek, de ilyen pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban.
A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.
Egy 20. századi csángó oktatási program megelőzhette volna az asszimilációt
1989 óta a Kárpát-medencei magyar kultúrának alig volt hatása a csángóföldi modernizációra, a fiatalok jövőképében Magyarország vagy az erdélyi magyarság egyáltalán nem szerepel.
Az interjú második része.
Tánczos Vilmos néprajzkutató, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára egy 1994-96-ban végzett kutatását megismételve és kiegészítve, másfél évtized után ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.
Milyen folyamatok gyorsították a nyelvvesztést és asszimilációt az utóbbi másfél évtizedben?
− A falu hagyományos életvilága, amely a helyi magyar nyelv valódi közege volt, már évtizedekkel ezelőtt megszűnt, és az egész hagyományos csángó kultúrának, ideértve a helyi nyelvet is, a modernizációval kellett szembesülnie, ami a világról alkotott teljes tudásszerkezet átalakulását jelentette, és intenzív migrációs folyamatokat is eredményezett. Ebben a szembesülési folyamatban, amikor mindent újra kellett fogalmazniuk maguk körül, a tradíció a csángók számára értéktelen, sőt a modernizációt akadályozó tényezővé vált.
Sajnos a helyi román értelmiség, ideértve a katolikus egyházat is, nem segített a helyi tradíció beépítésében az átalakuló kultúrába, hanem inkább megbélyegezte ezt a tradíciót.
Ez alól természetesen kivételt jelentettek a Magyarországról és az erdélyi magyarság irányából jött impulzusok, illetve az MCSMSZ különféle programjai és az ezek által képviselt mentalitás. Csakhogy az elmúlt húsz évben a csángó társadalom egészét tekintve, nem ezek a késztetések voltak a meghatározók.
Én nagyon súlyosnak látom azt a problémát, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz esztendőben a Kárpát-medencei magyar kultúrának alig volt hatása a Csángóföldön zajló modernizációs folyamatokra, azaz hogy a hagyományos világkép átalakulása ma úgy történik meg, hogy ebben a folyamatban a Magyarországról vagy az erdélyi magyarság oldaláról jövő hatások jóformán alig vannak jelen.
A csángó fiatalok jövőképében Magyarország vagy az erdélyi magyarság egyáltalán nem szerepel, ez a kultúra számukra − egy szűk rétegtől eltekintve − továbbra sem jelent tényleges értéket, a pozitív szimbolikus viszonyulások a magyarsággal szemben továbbra sem alakulnak ki bennük, a Mi−Ők szembenállás ma erősebb, mint volt valaha. Ami Magyarországról vagy Erdélyből jön, bármi legyen is az, az Moldvában azonnal „a magyarok” címkét kapja, amellyel eszükbe sem jut érzelmileg azonosulni.
A csángó fiatalok inkább Nyugat-Európára tekintenek, és még azok is, akik az elmúlt két évtizedben megfordultak Magyarországon, általában az anyaországgal szembeni negatív attitűddel tértek onnan haza, vagy legalábbis közömbösek a „magyar kérdés” iránt, tehát önazonosságuk meghatározásában a modern magyar életvilág alig játszik szerepet. Magyarország nemcsak gazdasági szempontból elhanyagolható jelentőségű számukra, hanem jól érzékelik azt is, hogy ez az ország egy súlyos értékválsággal küzd, amelyben a moldvai csángók vallásos, család- és emberközpontú értékrendje állandóan megkérdőjeleződik. A valóságot semmilyen szép ideológiával nem lehet a csángók előtt elleplezni, és nem lehet rossz néven venni tőlük, ha életüket, ideértve a nyelvhasználatot is, ők is az élet valós tényezői, nem pedig számukra homályos ideológiák alapján alakítják.
Mennyire volt érezhető a gyermekek és fiatalok korosztályainak nyelvismeretén, ha az adott településen már működött az MCSMSZ magyar oktatási programja?
− Ez az ún. „magyaróra” program az egyik legnagyobb dolog, ami a Kárpát-medencei magyarság részéről valaha is érte a moldvai csángóságot. A 2000/2001-es tanévben elindított és azóta is fokozatosan bővülő program léptéke, jelentősége ma már az 1947−1953 között a Magyar Népi Szövetség által hivatalosan működtetett magyar iskolákéhoz hasonlítható, didaktikai-módszertani szempontból pedig ez a mostani oktatás sokkal magasabb színvonalú, mint a korábbi.
Kár, hogy nem a 20. század derekán vagy még korábban, hanem csak most, a 21. század elején sikerült ezt az oktatási programot megvalósítani. Ha korábban sikerül, akkor a nyelvi asszimilációs folyamatokra is bizonyára nagyobb hatása lehetett volna, sőt még azt is meg merem kockáztatni, hogy ha idejekorán sor került volna egy ilyen értelmiségi beavatkozásra, akkor − egyéb kedvező körülmények mellett − akár a moldvai csángók nyelvcseréjét is meg lehetett volna akadályozni általa.
Az MCSMSZ „magyaróra” programjának hatása mindenesetre ma is annyira jelentős, hogy a nyelvhasználatra tett hatása sok településen már a nagy számok szintjén is mérhető, és mindenekelőtt a gyermekek és fiatalok második nyelvi szintű kompetenciájának megerősödésében érhető tetten. Ha a magyar nyelvet nem is sikerül a családban románul szocializálódó gyermekek első nyelvévé tenni, a „magyaróra” programnak a magyar nyelvi kompetenciák megerősítésében és a gyermekek világképének, értékrendjének alakításában óriási szerepe van. Még az is lehet, hogy az utóbbi vonatkozás fontosabb, mint az előbbi, de ezt csak halkan merem kimondani.
Illúzióink és lehetetlen elvárásaink azonban ne legyenek. Abból kell kiindulni, hogy a nyelvhasználat egységes ökológiai rendszerként működik, amelyben minden tényezőnek megvan a maga jelentősége és ereje. A nyelvhasználati rendszer mindig a legoptimálisabban működik, azaz mindig pontosan a maga gyakorlati funkcióit tölti be, és mindig érzéketlen az ideológiákra. Ez így van a moldvai csángók nyelvével is: érdekes, hogy miközben iszonyú arányú és intenzitású nyelvcsere zajlik Moldvában, soha senkit nem hallottam a természetes nyelvi helyzetek kommunikációs zavaráról vagy a természetes nyelvi attitűdökkel kapcsolatos gondokról panaszkodni. Effélére csak akkor került sor, ha valaki eleve külső ideológiák alapján vagy ezek által feltüzelve viszonyult ehhez a kérdéshez.
Ami pedig a nyelvi rendszer gyakorlati funkcióját, szerepét illeti, én általában azt hiszem, hogy a nyelvhasználatról elsősorban nem úgy kell gondolkodnunk, mint kommunikációs folyamatról, noha eddig az egyetemen nekünk ezt tanították. Én azt tapasztalom Moldvában is és Kolozsváron is, hogy amikor megszólalunk, akkor nemcsak kommunikálunk, hanem egyszersmind kifejezzük a saját identitásunkat és saját viszonyulásunkat a környezethez, a beszédpartnerekhez, az adott helyzethez. Mivel azonnal „leleplez” bennünket, ezért nincsen érzékenyebb dolog a világon a nyelvnél, amelynek a legparányibb rezdülése is érzékenyen jellemez bennünket. A legapróbb nyelvi rezdülés azzal a kontextuális környezettel együtt, amelyben a nyelvi megnyilatkozásra sor kerül, többet elmond rólunk, mint bármilyen más megnyilatkozásunk, például öltözetünk, lakásunk vagy szóban kifejtett eszméink.
Az emberek a nyelvi megnyilatkozásokra mindenütt rendkívül érzékenyek, és ezeket a megnyilatkozásokat mindig a realitások szerint alakítják. Ezért a nyelvhasználatot nem lehet kívülről − tegyük fel: egy „magyaróra” programmal − megváltoztatni, mert a nyelvi megnyilatkozásokat az a döntés hozza létre, amely az összes tényező egyidejű és azonnali mérlegelése nyomán jön létre a beszélőben.
A „magyaróra” program természetesen az ökológiai rendszer egyik tényezője, amellyel számolni kell és lehet. Ha ugyanis bármelyik ponton hatás éri ezt az optimálisan működő rendszert, a rendszer működése valamelyest megváltozik.
Természetesen a „magyaróra” program által elnyert nyelvi kompetenciák és az ott kialakított nyelvi attitűdök is fontos tényezők lehetnek ebben a rendszerben, meghatározhatják a nyelvhasználatra vonatkozó döntésünket, de be kell látnunk, hogy a moldvai csángók nyelvhasználati rendszerének egészében ma ennél sokkal erősebb élő tényezők működnek.
Konkrétan a helyi katolikus egyház egyház, a média, a közigazgatás, az iskolai oktatás és újabban a családi és tágabb társadalmi környezet román nyelvi hatására gondolok, amelyek nemcsak román nyelvi kompetenciákat alakítanak ki a magyar nyelv rovására, hanem olyan nyelvi attitűdöket is, amelyek a nyelvcserét szorgalmazzák.
Be kell látnunk, hogy ezek a nyelvi, illetve nyelvideológiai hatások nagyon erősek, és a nyelvi rendszer működését továbbra is ezek fogják meghatározni, hacsak egészen radikális változások nem történnek, amelyek az egész ökológiai rendszer működését meg nem változtatják. Tehát az egyébként jól megalapozott és jól működtetett, a maga lehetőségei között rendkívül hatékony „magyaróra” programtól nem lehet olyasmit elvárni, ami a gyakorlat szintjén eleve lehetetlen.
Azzal, hogy a „magyaróra” program ma már nem jelent valódi veszélyt az intenzíven zajló nyelvcserére, a moldvai katolikus egyház és a helyi hatalom egyéb intézményei is tisztában vannak, ezért is nem lépnek fel még határozottabban a program ellen, hanem inkább azt a látszatot keltik, hogy mai toleráns álláspontjuk összhangban van a demokratikus jogrenddel és a nemzetközi normákkal. Birtokon belül lévén, ezt ma már megtehetik. Tényleges tevékenységük azonban nap mint nap mást mutat.
A moldvai papoknak azokat a nyilatkozatait, hogy most már ők is magyarul szeretnének tanulni, én nemcsak képmutatónak, pilátusi kézmosásnak, hanem egyenesen cinikusnak tartom. Úgy gondolom, hogy a római katolikus egyháznak a történelem előtt felelnie kell azért a vétkéért, hogy mint a nyelvi rendszer működését meghatározó legerősebb tényező a moldvai csángók nyelvcseréjét a 19. század közepe óta tervszerű módon kierőszakolta és hogy változatlanul ebben az irányban dolgozik ma is.
Az Ön kutatási eredményei azt mutatják, jelenleg a moldvai csángók 27 százaléka ért magyarul. Mekkorára tehető azon óvodás- és iskoláskorú gyerekek száma összesen, akik értenek magyarul, vagy legalább passzív szókinccsel rendelkeznek? (A korábbi kemény szám, amivel az MCSMSZ most is számol, a 9 ezer.) Melyik falvakban, településeken van a legtöbb ilyen gyerek? Ön szerint ennek fényében hol lenne leginkább hatékony kiterjeszteni az elkövetkező években a magyar oktatási programot?
− Minden faluból megvannak az erre vonatkozó számok, de még nem adtam őket össze. Úgyhogy erre a kérdésre talán néhány hónap múlva válaszolok. Szeretnék a számsorokból erre vonatkozó grafikonokat is szerkeszteni.
Ön szerint a nyelv átörökítésére az anyanyelvi beszélők számának kritikus szint alá csökkenésével már nincs esély, csak egy „erőteljes nyelvi revitalizációs program” segíthetne. Miben állhatna egy ilyen program?
− Csak ismételni tudom, hogy a rendszer egészében kell gondolkodni. Ma még mintegy két tucat olyan település lehet Moldvában, ahol a nyelvet beszélők generációs megoszlása olyan, hogy a nyelv természetes továbbélésére volna még esély. De ehhez előbb a nyelv átörökítésére vonatkozó attitűdöket és népi nyelvideológiákat kellene megváltoztatni, aminek − néhány elszigetelt esetet leszámítva − egyelőre nem látom jelét.
A leglényegesebb dolgok a családban dőlnek el, és ezen a fronton sajnos teljes a kudarc, hiszen a családon belüli nyelvhasználat az 1980-as évek óta gyökeresen megváltozott, és ebben a folyamatban a rendszerváltás sem hozott változást. Ma a szülők mindenhol románul szólnak a gyermekekhez, és ezt a gyakorlatot meg is ideologizálják. Azokon a településeken, ahol a nyelv beszélőinek száma egy adott kritikus szint alá süllyedt, és emiatt a nyelv átörökítésére már biztosan nincsen esély, a nyelvi revitalizációs programok lehetőségei is igen korlátozottak, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne volna rájuk szükség.
Magyar nyelvet ott is kell és lehet tanítani Moldvában, ahol a gyermekek már egyáltalán nem tudnak magyarul. Végül is mindig az embert, a gyermekeket kell nézni, nem pedig az ideológiákat és a nagy számok kegyetlen törvényeit.
Figyelem! Hozzászólása csak moderálás után jelenik meg.
|
