Az utóbbi években – bár a hazai kulturális és irodalmi életben folyamatosan jelen voltál – mégis inkább közéleti munkád vált hangsúlyossá. Nem féltél, hogy egyik a dsz2másik (bármelyik) rovására megy? Elválasztod magadban a politikai és az irodalmi munkát? Ha igen, hogyan?

Nem féltem: tudtam, hogy gáz lesz. Eleve olyan a mai közélet, közbeszéd, hogy ha valahová „beálltál szekeret taszajtani", akkor semmi nem mossa le rólad a pecsétet. Olyant is mondtak nekem, hogy na, te is odatartottad a Fidesznek a segged. Ezzel együtt kell élni, én ilyenkor a vállamat vonogatom, és egy picit sajnálom a beszélőt, kissé szegényes a világa, hogy is mondjam, egydimenziós.

Lehet-e nem beállni a sorba (szekeret taszajtani)? Van-e élet szerinted a szekértáborokon kívül?

Rossz a kérdés. A szekértáborozás az életünknek csak egy szelete. Hogy Kukorellyt parafrazáljam, amikor hagymát vágok, akkor nem vagyok sem jobbos, sem balos. Erről feledkezünk meg mostanában. Képzeljük el, ha a vuvuzela fújására valaki kizárólagossági jogot formálna.

Az életünk sokkal szélesebb és összetettebb, hogysem beférne egy politikai doktrína ernyője alá. Túlértékeljük a szekértáborozás szerepét – magunktól nem véd meg, vagyis saját kérdéseinket (és ezt szoktam hangsúlyozni: amelyeket a halálos ágyunkon teszünk majd fel) csak ideig-óráig fedik el az ideológiai válaszok.

Attól még a vuvuzela ritka idegesítő tud lenni, és sokan vannak, akik nem viselik el a hangját. A főnököd ismert politikai szereplő. Tőkés László mit szól az irodalmi munkáidhoz, hangnemedhez, szerepeidhez?

Érdekes volt Tőkés László püspökkel az erről szóló beszélgetésem. Jeleztem, hogy a prózanyelvem nem épp, khm, konzervatív, vagy ahogyan a kisiskolás magyartanárnőm megjegyezte: „sok a csúnya szó benne". Tehát előfordulhat, hogy rajtam keresztül támadják majd őt. Erre a püspök úr annyit válaszolt, hogy az irodalom, és neki legfeljebb olvasóként lehet erről véleménye. A helyén kell értékelni a dolgokat, mondta, és azóta is ez a mérvadó nálunk a csapatban.

Ami a személyes viszonyulásomat illeti: ha irodalmat „csinálok", akkor az egészen egyszerűen nem engedi meg a politikai-közéleti betüremkedéseket. Más világ, ha belemerültél egy novellába, akkor annak a világnak vagy – jó értelemben – a foglya, és egy ilyen textusban nagyon hülyén mutat egy aktuálpolitikai megaszondás. Maga a szöveg veti ki magából. Idegen test.

Végül is Tőkés olvassa a prózádat? És ha igen, akkor mit szól hozzá?

Kellemes meglepetésemre olvasgatja a könyveimet, pedig én csak tudom, hogy milyen kevés ideje van mostanában. Ritkán mond bármit is erről, én sem kérdezem túl gyakran, inkább dolgozunk.

A Lüdércnyomásról annyit mondott, hogy sajátos nyelvi világa van, de abban következetes vagyok. Hát, igyekeztem, válaszoltam, azzal visszatértünk közös dolgainkhoz.

Szoktál közéleti megaszondást is írni, ilyenkor előjön az irodalmi igény és rutin?

Inkább a rutin. A publicisztika, blogposzt más beszédmód, más regiszter, más nyelvjáték – és bár igyekszem igényesen fogalmazni, abban megengedhető, sőt, kell is egyfajta felelőtlenség, slendriánság. Nem centizem ki annyira a mondatokat. Néha egyenesen elbolondulok, garázdálkodok, és nagyon jól szórakozom.

Hogyan pozicionálod ezt a kötetet a saját eddigi munkáidhoz képest? Honnan hova haladsz?

Nem nagyon pozicionálgatom. És bár van jövőképem, az nem irodalmi. Nem tudom, honnan hová, azt tudom, hogy amikor kedvem van – és ahogy idősödöm, egyre inkább van kedvem –, akkor írok.

Több téma fut a fejemben, azokat matatom nagy élvezettel. Számomra az írás kikapcsolódás, szórakozás, hobbi, akármi, csak nem munka, nincs célképzet hozzá.

Azt nyilatkoztad, hogy "szerelmes vagy az anyanyelvedbe", hogy központi kérdés számodra a nyelvhasználat, a nyelv-vel élés és a nyelv-ben élés. Ez a kortárs magyar irodalomban egy már, mondhatni klasszikus csapásvonal. Mi a te külön ösvényed, mi az, amitől a te nyelv-prózád saját?

Hogy én írom, vagyis a nyelv rajtam keresztül működik. És ha a stílusjegyekből, fordulatokból rám ismernek, akkor rendben van. Kolozsváron idézte nekem Papp Attila Zsolt Szilágyi Istvánt, hogy minden embernek van egy regénye. Számomra ez úgy fordítódik át, hogy minden prózaírónak van egy mondata, amit csakis ő tud megírni. Ha megírtad ezt a mondatot, akkor nem szövegeltél hiába.

Elég sok – nyelvhez kötött – regisztert kipróbált az utóbbi másfél évtizedben az erdélyi magyar irodalom. Nem csak a tájnyelv használatának újraértelmezésével, mondjuk a "székelyeskedéssel", de a szleng beemelésével, a generációs próza-kísérletekkel. Van még élet ezeken a kísérleteken túl, és ha igen, mi és hogyan?

Biztosan van. Pontosabban szerintem az élet a nyelvben van. A magyar nyelv kimeríthetetlenül gazdag, és ez most nem közhely. Hamarabb és jobban követi a valóságot, mint az Akadémia, folyamatosan változik. A nyelvvilág akkor élhető, ha mozog, fortyog, minden sarokba befolyik – és amíg ezt „lélegezzük", addig mindig van új és újabb. A nyelv olyan, mint a jövő: kiszámíthatatlan.

Mit jelent ma az erdélyiség az irodalomban? (Ha van ilyen... mármint, hogy erdélyiség, meg irodalom:) )

Számomra van erdélyiség, hiszen erdélyinek, mi több, székelynek tudom magam. Ezzel, mondjuk, elég sok elméleti-elvi problémám is akad, hiszen azt érzékelem, hogy ma nincs Erdély-képünk (illetve abban a táborban, ahol többecskét mozgok, néha az abszurdumig „romántalanított" Erdély-kép él), nemigen tudunk mit kezdeni az erdélyiséggel.

Újra ki kell találnunk, azt hiszem, higgadtan, okosan és szeretettel. Én például zsigeri autonomista vagyok, ha befordulok Balavásárnál, vagy bárhol járok Székelyföldön, érzem, hogy a miénk. Ez már nem politikai racionalitás kérdése, ez zsigeri. Persze, az alapállás lehet indulatos, nagy mellényű, büszke, rátarti, de ugyanakkor elkötelezett, lokálpatrióta (a szó jó értelmében), közösségi.

Például ha Székelyföldről beszélek, soha nem akarom úgy kezdeni a mondatot, hogy „én". Amennyiben így kezdem, akkor mindig rosszul érzem magam. Nem tartom sem illőnek, sem valósnak. Az emlékeim is társasági emlékek, nagyon szoros ember-kohézióban éltem meg Székelyföldet.

Ha van törzsi állapot, amelyet a mai napig vállalhatónak tartok, akkor ez az (anno emiatt is írtam meg a „Székelyindiánok" c. szösszenetet). Ugyanakkor ma már a „mi" nem körvonalazott, és épp ez a veszély benne, sohasem tudhatjuk, hogy ki kinek a nevében beszél és cselekszik. Egyre több a törésvonal, miközben a politikai szocializációnk a gondoskodó egypártra van kihegyezve.

Milyen a nem „romántalanított" Erdély, és elképzelhető-e, hogy egyszer, majd valamikor, a székelyföldi kultúra (kultúrpolitika) is illeszkedik a többnemzetiségű Erdély-modellbe?

Bonyolult és szerteágazó kérdés, és alig hiszem, hogy érdemben most válaszolni tudnék rá. Nagyon vázlatosan: tetszik, nem tetszik, ma már Erdély jelentős mértékben románok által is lakott. A mostani párhuzamos világok helyett kívánatosabb volna egy izgalmas interkulturális tér, érdemi párbeszéddel. Ehhez több minden kellene: az Erdélyben élő románok váljanak le a bukaresti központi csecsről, erős és kompakt erdélyi magyar kultúra, és gesztusok.

A párbeszéd nem azt jelenti – legalábbis szerintem –, hogy ha én megtanulok románul, akkor jó magyar vagyok, „de-al nostru", hanem hogy ők is erőfeszítéseket tesznek a valós többnyelvűség érdekében, a többnyelvű közterek pedig természetesek. És nekünk, magyaroknak is fel kell ébresztenünk magunkban az egészséges kíváncsiságot. Ezt egyébként Kárpát-medencei szinten.

Olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy legalább hét ország többségi irodalmát szakavatott fordítók tolmácsolhatnák, lehetnénk Közép-Európa közepe.

Székelyföld kissé másabb kérdés, számomra védendő, militarizálással nem lehet megszerettetni az államot. És ha ki tudnánk lépni a skanzen-logikából, akkor meggyőződésem szerint frenetikus erejű energiákat tudnánk felszabadítani. Egyelőre ott tartunk – és ezt meg is írtam egy publicisztikában –, hogy azt gondoljuk, székelynek lenni érdem, és bármilyen kritikus megjegyzésre az a válaszunk, hogy mi székelyek vagyunk, ti ezt nem értitek. Ez baromság.

Ebben óriási szerep hárul a székelyföldi kultúrpolitikára, pl. a Székelyföld folyóirat lazán felülírja a betokosodott sztereotípiát, anélkül, hogy megerőltetésükbe kerülne. Szentgyörgyön olyan vizuális kultúra van, hogy hét nyelven beszél. Vagy van már Székelyföldi Filharmónia, a Csíki Székely Múzeum is ügyesen mozog.

Az ilyen műhelyeket kell erősíteni, és azt, aki a székely zászlóból csak a rudat látja mint fegyvert, azt lehetőleg ráébreszteni a valóságra. Kedvenc példám: a székelyföldi kerékpárverseny, amit Ráduly Róberték szerveznek, arra is jó volt, hogy amikor az egyik román hírtelevízió helikopterből közvetítette a versenyzőket, a csíkszeredaiak ráébredtek arra, hogy Székelyföld szép (a Csíki Hírlap sms-rovatában olvastam). Hát ez kell nekünk, perspektíva.

A kortárs magyar irodalommal mi a viszonyod? Kire figyelsz? Ki figyel rád, vagy kit szeretnél, hogy rád figyeljen?

A kortárs magyar irodalomhoz ambivalens a viszonyom. Fontosnak tartom, hogy működjön, létezzen, ugyanakkor néha idegesít, mennyire anakronisztikusan követeljük magunknak a centrális szerepet. Mintha még mindig az ántivilágban élnénk, amikor az írók mondták meg a tutit. (Filozófusként, a Kellék szerkesztőségében elég sokszor szembesültünk azzal, hogy a magyar kultúra mennyire irodalom-centrikus, és hogy milyen nehezen megy nekünk, magyaroknak a filozófiai gondolkodás.)

A másik, ami nem tetszik nekem, hogy a kortárs művészetekkel alig vagyunk köszönő viszonyban. Ezt a képkiállítások kapcsán lehet a leginkább érzékelni, ha felkérnek egy írót a megnyitó beszédre, az esetek többségében elbeszél a téma mellett – valamiért nem ápoljuk eléggé a vizuális kultúrát, pedig jelenleg efelé tolódik a világ.

A kérdés második feléhez: mindenkire figyelek, aki jól ír. Persze, vannak fontosabb emberek, például Molnár Vilmos és Lövétei Lázár László, vagy a kötetem szerkesztője, Gáll Attila, az fontos, hogy ők mit mondanak. De akiktől igazán „félek", az a családom: a feleségem jó filozófus, minden következetlenséget észrevesz, húgom irodalomkritikus, na, azt el lehet képzelni, ha nekifekszik valamelyik szövegemnek, sógorom költő, szerkesztő, dettó, viszont a bátyám a legfélelmetesebb olvasó.

Amellett, hogy ő is igen kiváló filozopter, a legszigorúbb és legigényesebb olvasó, akit ismerek (nem olvasóm. Olvasó.). Egy mondattal tönkre tudja tenni a napomat, egy fél szóval viszont ki tud lökni a sztratoszférába. Rájuk majdnem betegesen figyelek. Ha van megfelelési kényszer bennem, akkor csakis irányukban.

Amikor kortárs magyar irodalomról kérdeztelek, erdélyiekről beszéltél. Tudatosan kerülöd a "határátlépést"?

Nem tudatos. Erdélyinek érzem magam, mint mondtam, tehát személy szerint ők a fontosabbak, az enyéim, mieink, ennyi. Az irodalomban semmiféle határokat nem tudok érzékelni. Olvasó vagyok, mindenevő, és teljesen mindegy, milyen nációjú az adott író, ha jó szöveget ír. A könyv a fontos, nem a szerzője, legalábbis számomra.

Hogy látod, milyen irodalmi, kritikai közegbe érkezik az új kötet: van-e olyan irodalmi kommunikáció, ami fel tudja és akarja dolgozni? Egyáltalán mit gondolsz a hazai irodalmi és művészeti mozgalmak, intézmények helyzetéről, hol állunk most?

Fogas kérdés. Az irodalomkritika az ebek harmincadján van már régóta, ebbe nem mennék bele mélyebben, eleget beszélnek a kritika szükségességéről ahhoz, hogy érezhető legyen: nem fog történni semmi. A művészeti élet viszont kezd többközpontúvá válni, és ezt jónak tartom, azt viszont már kevésbé, hogy emiatt kezdenek kialakulni kisebb-nagyobb súlyú táborok, privát nyelvhasználattal, kódokkal, kötődésekkel.

A támogatáspolitikai anomáliák miatt ráadásul oda jutottunk, hogy sokan egzisztenciálisan függnek valamely – akár funkcionálisan analfabéta vagy műveletlen akarnok – politikus döntésétől, és ez megalázó. Tele vagyunk sértett, megtört, vagy csak szimplán apatikus művészekkel, őket, hogy Heideggert értsem félre, már csak egy Isten mentheti meg. Nem hisznek többé senkinek, talán saját maguknak, magukban sem. Felfakadt az epe bennük.

Szerencsére látom, hogy a fiatalabbja egyre felszabadultabb, néha talán túlságosan is elszalad velük a ló, de születnek ritka örömfocik, amikor minden klappol. Ebből kellene több. És régi bajom, de addig ismétlem, amíg foganatja nem lesz: le kéne szokjunk végre arról, hogy magyar nyelvterületen mintha mindenkinek alanyi jogon járna egy kötet.

IWIW Twitter Facebook Yahoo MyWeb Google
Cimkék:   
Kapcsolódó cikkek

Figyelem! Hozzászólása csak moderálás után jelenik meg.