Nem sok dologra volt jó a állampolgársági para 2004-ben, de legalább rávilágított néhány problémára, amelyek így rajzolódnak ki igazán élesen, hogy, minden jel arra mutat, mégiscsak elmarad a srbija_mminket körülvevő barbár népek inváziója.

Valljuk be, titkon afféle kelet-európai Eldorádónak hisszük az országunkat, amelynek kapujánál román, szlovák, ukrán és szerb könyörög térden állva a bebocsátásért. A képzelt jólétet féltő indulatok persze főleg béna sztereotípiákból is táplálkoznak. Ezek szerint mondjuk a reménytelen erdélyi hétköznapok elől például a napfényes Kecskemétre vagy a fantasztikus Debrecenbe vágynak az emberek, ahol tündérek hagynak minden este cukormentes rágót a párnán a gyerekeknek. (...)
Egy nyomortelepért, jól tudjuk, nem kell Kárpátaljára, vagy Erdélybe utazniuk a kamerásoknak, elég csak Mátészalkáig (autópályán végig) autózni. Romániáról vagy Szerbiáról mégis könnyebben elhisszük, hogy ott a pestis, és a terror szedi áldozatait.(...)

Ez az éhenkórász határon túli magyarokról szóló kollektív tévképzet talán majd veszít erejéből, ha az első vajdasági menekült áradat végül nem érkezik meg, amikor nem jönnek ezrivel levesért meg egy kis szalmáért könyörögni. A legoptimistább forgatókönyvek szerint is sokáig tart még azonban mire a magyarok lekéből ez a furcsa, a xenofóbiával határos szorongás végleg elmúlik, hiszen bekövetkezett a legdurvább: a határokon kívül élő magyar állampolgárok, állandó itteni lakhely nélkül is szavazati jogot kaphatnak. Újra a jeges félelem szorítja össze a szíveket a Kárpát-medencében. Azt suttogják, ezzel aztán végleg eldől, ki lesz a király Magyarországon. A tudodki. (...)

Ha a mellkasunkban furcsa, szorító érzést tapasztalunk arra a gondolatra, hogy odaátról szólnak bele, hogy ki irányítsa ezt a remek kis országot, többféle módon kezelhetjük a tüneteket. A félelmünkön enyhíthet, ha abból indulunk ki, hogy ők is olyan emberek, mint mi. Ha megpróbáljuk elképzelni, hogy Kassa, Szabadka vagy Ungvár szakasztott olyan, mint azok a városok, amelyekben mi élünk. Ha elképzeljük, hogy nemcsak rokoni szálak kötnek mondjuk Erdélyhez számos magyart, hanem a mesék, a dalok, a hímzés, meg a többi, az oldhatja a szorongást. Ha még így sem megy, gondoljunk kellemes, normális és veszélytelen dolgokra Kárpátaljáról mondjuk. Képzeljünk el egy ungvári matematika tanárnőt, aki nem a kolera által legjobban sújtott régiókban, hanem normális környezetben él, ahogy a suliból hazafelé beugrik a piacra, hogy gyümölcsöt vigyen a gyerekeinek, férjéről este politikáról beszél, de Janukovics a téma, nem Orbán.

Képzeljünk el utána egy kolozsvári professzort, aki kedélyesen üldögél kedvenc kávézójában, és szarik a magyar belpolitikára. Lélekben már a másnapi konferencián gyűjti be az elismerést. Hozzáképzelhetjük a csapost, aki alig várja, hogy vége legyen a műszaknak, és mehessen mondjuk próbálni a bandájával, és azt se tudja, kik ülnek a magyar Országgyűlésben.

Próbáljunk erősen koncentrálni egy csoport szabadkai diákra, akik éppen megegyeznek, hogy kocsmába mennek kémia helyett, és még fiatalok lévén nem hozza lázba őket minden határon túli magyar legnagyobb álma: Orbánra szavazni. (...)

Talán megnyugszunk kicsit.

Ha pánikba esünk, koncentráljunk erősen arra, hogy egyformák vagyunk. Próbáljuk meg hozzánk hasonlónak látni fantáziavilágunk szereplőit, és ismételgessük, hogy ebben semmi durva nincs. Ismételgessük magunkban, hogy nem kell félni a határon túli mumustól, mert nem harap, csak játszik. Ha ez se vezet sikerre, akkor tüneti kezelésként nyugtassuk magunkat azzal, hogy úgyse mennek el szavazni. Ez máskor is be szokott jönni. (...)

http://srbija.blog.hu/2010/10/25/a_nagy_nemzeti_mumus

IWIW Twitter Facebook Yahoo MyWeb Google
Cimkék:   
Kapcsolódó cikkek