Már több mint fél éve, hogy szinte közfelkiáltással elfogadták és megszavazták a magyar parlamentben minden Kárpát-medencei magyar részére a kettős állampolgárságot felkínáló passzusokat. SS853607_001Már egy hónapja annak, hogy az általunk, és nem csak, oly jogosnak ítélt elvárás törvénnyé avanzsált, s már jó sokan számoljuk is a napokat, amikor majd saját kezűleg alá is írhatjuk erre vonatkozó kérelmünket.

A múló időben pedig beszélünk végre megkapott jogokról, meg mindenféle történelmi igazságtételről és aligha akad határon túlinak deklarált magyar, aki ilyenkor ne emlegetné élcelődve ama bizonyos 2004-es magyarországi népszavazást.

Élünk, éldegélünk s ráérő időnkben kivárunk, no meg félhangosan morfondírozunk magunkban jogokról, igazságról, történelmi melléfogásokról... és nagyjából ezzel már bizonyítottnak is találjuk minden további elvárásunkat is: legyen végre odaát rend, mifelénk pedig dőljön a pénz, hisz veszendőfélben lévő magyarságunk a tét – ugyebár.
De megköszönni, netán valami jelét adni annak, hogy hálásak is lennénk, nos effélével alig-alig jeleskedünk.

Félreértés ne essék, nem azokat szeretném ostorozni jelen mondandómmal, akiknek fél szeméből az „öszödi lovagok" térvesztése miatt patakzik a könny, és nem tudják eldönteni, hogy másik szeműkkel most kacsingatniuk kellene, vagy csak egyszerűen szemmel tartani az éppen tálalásra váró húsos-fazekat... Nem velük bajlódom, hanem magunkkal, akik még tanújelét sem igazán adjuk annak, hogy kiérdemeltük sorsunk fordulásának újabb lehetőségét.
Persze jogos a kérdés, hogy aztán mégis mit tehetnénk legalább jelzés értékkel, hogy tudassuk másokkal és magunkkal is tettrekészségünket. De a hozzáállásunkat tekintve aligha jutunk el a válaszig, hogy a tettekről ne is szóljunk.

Talán el sem jutok a kérdésfelvetésig, ha nem tapasztalom meg a nagykárolyiak tettének rendkívüliségét, melynek szem- és fültanúja lehettem a múlt vasárnap.
Emlékművet avattak –, s ha ők is elfogadják, avattunk – a belvárosi templomkertben az összetartozás jegyében. Olyan emlékművet lepleztek le, melynek felállításában több volt az igaz lélek, mint az anyagiakban megfogalmazható, jogosnak vélt, mindig feltételekhez kötött kiállásunk. Mely a mát akarta, s akarja rögzíteni, a mi mai kiállásunkat hivatott hirdetni és nem csak múltbéli hivatkozásaiban rokon a magyar lélekkel, hanem a mában is felvállalja azt minden kihívásával együtt.
Az emlékmű maga egy nagy kő. Rajta márványtábla hirdeti: ÖSSZETARTOZUNK. Indoklásként pedig rajta áll még egy rövid, kisbetűs üzenet is: A kő marad.

Ennyi az emlékmű. Egyszerűségében, nagyszerűségében, magasztosságában, üzenetében szinte megfoghatatlan. Térben és időben, itt és most, Erdély-szerte bármerre is nézünk, aligha találjuk párját.
Pedig vélhetően több létjogosultsága lenne, mint a Duna-Tisza közi, polgárpukkasztó, székelykapus, magamutogató térhódításunknak.

Beksy Ida

IWIW Twitter Facebook Yahoo MyWeb Google
Cimkék:   
Kapcsolódó cikkek

Figyelem! Hozzászólása csak moderálás után jelenik meg.