Az elmúlt héten igencsak sokan és sokszor vették a szájukra az autonómiát, mint kifejezést. Emlegette Tőkés László úgy, mint EMNT elnök és úgyis, mint az Európai Parlament alelnöke, Traian beksyBăsescu Románia elnöke, Orbán Viktor, Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnöke és miniszterelnök-helyettese, Markó Béla RMDSZ elnökeként Románia miniszterelnök-helyettese és még ki tudja hányan, hányan nem a 21. Tusványosi tábor résztvevői közül.
Volt, hogy több frontról indulva próbálták alátámasztani, megindokolni az autonómiák különböző formáinak szükségszerűségét, és volt, amikor csak úgy elbeszélgettek a téma mellett.
Aztán jött a „hiteles" román sajtó és kórusba ordítja azóta is, hogy „mindenki monnyon le!"
Mi meg kurtított-jogú, egyszerű polgárai e hazának alig-alig értjük, hogy mi is történik odafenn a politikus-celebek világában. Mi a fenéről is hadoválnak a nagyok, és egyáltalán miért nekünk mondják, amit mondanak? Állunk, ülünk magunkba roskadva, és nem akarjuk elfogadni, hogy ez most nem focimeccs, nem a világbajnokság, hanem valami sokkal de sokkal lényegesebb dolgokat érintő kérdés, melyben a sportszerűséget hiányolni természetszerű.

Egyik barátomnak az a szavajárása, hogy „van, aki tudja mit beszél, és van, aki azt mondja amit tud". Hát meggyőződésem, hogy valahogy így vagyunk mi, mindannyian ezzel az autonómia-dologgal is. Mindenki szinte zsigerből kényszerítve érzi magát, hogy beszéljen róla, hozzászóljon – ellenezze vagy szimpatizáljon az ötlettel –, de az hogy mit mond, már a saját füléig sem jut el. S minden esetben érvényesül is – logika híján – a jó orosz taktika, mely szerint a legjobb védekezés: a támadás.

Általánosan elfogadott dolog, hogy le kell hülyézni, sárba kell tiporni azt, aki egyáltalán meg mer szólalni akár jól, akár rosszul a témában, ami valahol természetes is, ha már Szilágyság az otthonunk, hisz nálunk a nyílt kártyákkal való játékot, az egyenes beszédet, netán a párbeszédet tiltott műfajként tartjuk, vagy tartatják velünk számon. Mintha nem vonultunk volna 2004. novemberében a szavazóurnák elé skandálva RMDSZ-ül: Együtt az autonómiáért! Hű de régen volt az – ugyebár? Takarja nyugodtan a feledés homálya, annál is inkább mert előtte is, no meg utána is műveltünk éppen elég takargatnivalót e zászló alatt.

De ha netalán mégis felülkerekednénk kishitűségünkön, és úgy véljük a tabu nem az többé, rögtön vitába bonyolódunk értetlenkedve a székelyek autonómia-követelésein. Mi, átlag erdélyi magyarok, nem értjük, egyetérteni meg végképp nem is akarunk egy olyan elképzeléssel, ami idegen a mifelénk századok óta folytonosságot biztosító pluralizmussal, sokszínűséggel és toleranciával. Meglehet, az ő radikalizmusuk sokat számít nekik, s talán nekünk is, de akkor sem tudjuk elképzelni még a holnapot sem, hát a jövőt úgy, hogy autonómiától egy napra minden úgy lesz magyar egy csapásra, ahogyan román most.

De nem akarunk mi autonómiát, többek között azért sem, mert félünk a rendtől, a tisztességtől egyáltalán az oda-vissza működő becsületes, visszaélések nélküli, emberi jogokon alapuló hétköznapoktól. Ha jól meggondoljuk, igazából a jól bejáratott balkanizmusunkat nem szeretnénk feladni, mert sokkal több reménnyel kecsegtet a lehetőség, hogy ha eddig nem is, de talán valamikor még szükségem lehet rá, talán én is igénybe vehetem alkalomadtán a törvények törvénytelen kiskapuit, ahelyett, hogy akarjam a rendet magam körül most, s majdan az utánam jövőknek.
Ne azon rágódj, hogy más lop-csal-hazudik, tedd te is azt! Ha meg nem mered, magadra vess!
Ha elkapnak viseld a következményeit, mert a törvény, az törvény, és ha mindenkire nem is vonatkozik minden betűje, hát rád majd lecsap.
Ám a legnagyobb mumus ebben az autonómiakérdésben az, hogy miként is gondolják egyesek, hogy majd minden román honfitársunkat arra kényszerítjük, tanuljon meg magyarul.
Elvégre Romániában élünk, ennek az országnak vagyunk állampolgárai születésünk, talán szüleink születése óta és mi sem természetesebb, hogy mi tudjunk a többség nyelvén.
Kötelességünk és ezt vitatni vagy elvitatni dőreség.
Ám azt igyekszünk elfelejteni, hogy mért is valljuk még olykor-olykor magyarnak magunkat. Miért kereszteljük gyerekeinket, reformátusnak, katolikusnak?
Miért akarjuk, hogy minden plusz terhelést vállalva magyar óvodába, iskolába járjon gyermekünk?
Mert úgy érezzük csak nemzeti öntudata biztosíthatja részére az emberi tartást. Múltjába gyökerezik jelene mellettünk és velünk együtt, meg jövője mely, ha tetszik, ha nem, a mi felelősségünk. Ehhez pedig kell a saját anyanyelvünk, a saját kultúránk, saját hagyományaink, saját zenénk, művészetünk a mi általunk ismert, tanult módon kifejezve, és nem holmi utánzatként szinkronizált hangon, esetleg feliratozva. Nem másoktól várjuk el, hogy érettségizzenek magyar nyelvismeretből, csupán annyit szeretnénk, hogy legyen természetes a mi jogunk is saját anyanyelvünkhöz. Nem mások ellenében, hanem magunkért. És ugyan mit árthatok én azzal bárkinek is, ha lojális polgára vagyok egy olyan országnak, mely az én hazám is, ahonnan nem akar senki sem elzavarni, ahol, ha valaki jellemtelen az minden nyelven és minden összefüggésben elítélendő, ahol a bűn románul is magyarul is ugyanazt jelenti, és nem azt, hogy magyarnak születtél és annak is vallod magad.
Távol álljon tőlem, hogy az autonómiaformák ismerője, és a témában minden igazságok nagy megmondója lennék, csak néhány gondolat erejéig vettem most a bátorságot, hogy eddigi tapasztalataimat megosszam az olvasókkal és, ha úgy tetszik, tekintsék vitaindítónak a fenti sorokat.
Miattunk és nem mások ellenében.

IWIW Twitter Facebook Yahoo MyWeb Google
Cimkék:   
Kapcsolódó cikkek

Figyelem! Hozzászólása csak moderálás után jelenik meg.