Nem is értem, miért kapjuk fel a vizet, ha a pannóniai magyar lerománoz bennünket, hisz, amint egy 21. századi (egyelőre) ismeretlen szerző rólunk, erdélyi magyarokról megjegyzi, mindnyájan bodirománok vagyunk. Csak épp az elrománosodásnak más-más fokán.
Természetes, s ráadásul kötelességünk is a többség nyelvét megtanulni, elvégre Romániában élünk - érvelnek a szemünkbe gyakorta derék magyarjaink, ami annak a - sajátos, kioktató és pökhendi - fölöttébb intoleráns és sovén román kérdésnek a magyar adaptációja (amint egy szintén fiatal gondolkodó már énelőttem nagyon helyesen megállapítja), hogy: tröjésty ün romöniá, nu?. Hát én erre legfeljebb annyit tudok mondani e derék magyarnak - igaz, én ennek a román etnikai evolúciónak még egy nagyon primitív fokán állok -, hogy nu, nu jészté dé szinéüncélész. Mert ha, és amennyiben jogállamot építünk, nekem bárhol ebben az országban, akkor is boldogulnom kell, ha egy kukkot sem beszélek románul. Nustyu dákö ám foszt üncelesz? És ezt nem véleménynek tekintem, s pláne nem vitaindítónak szánom.

Na, azért ha jobban magamba nézek, van bennem némi keresztyéni jóindulat.
Tartozunk ugyanis annyival önmagunknak és az ügynek, hogy néhány román szót obligát megtanuljunk. Épp csak annyit, hogy el tudjuk magyarázni a románnak a jogállam sarkalatos problémáját, amely a többség hatalma, kisebbség joga kérdéskörben fogalmazódik meg. Vagy ahogy az közszájon forog: milyen mértékben hajlandó a többség a hatalmának egy részéről önként lemondani, hogy a számszerű kisebbségben élő ne érezze a helyzetéből adódó gyengébb érdekérvényesítő képességnek a hátrányait?

***

Hallgatom Băsescu minapi felszólalását Tusnádfürdőn a békés egymás mellett élés nagyszerűségéről, s anyaországi teológusnövendék ismerősöm felvetése jut az eszembe, akinek első benyomása szerint Erdély a békesség, a nemzetiségek közötti tolerancia szigete. Mondtam is neki, örömmel tölt el, hogy ezzel az élménnyel tér haza, de azon feltétlenül morfondírozzon el, hogy mi is lehet ennek a nyugalomnak az ára. Mert köszönöm azt a nyugalmat, ha közben kisebbségiként kussolva tudom csak túlélni azt azt immár kilencven éve tartó szellemi, kulturális és egzisztenciális terrort, amely a többségi nemzet részéről nap mint nap ér. Hogy miért magyarul? És miért nem románul? Hogy miért ilyen rosszul románul? Hogy miért autonómia? És miért magyar iskola? És miért így, meg miért úgy? És itt most az égadta világon semmi jelentősége nincs annak, hogy milyen mértékben tudatosul az erdélyi magyarban terrorizáltságának foka, amiként annak sincs jelentősége, hogy a román sincs tisztában azzal, hogy voltaképpen folyamatosan terrorizál.

***

Lássuk példának okáért a nyelvhasználat kérdését. Ugyan mitől is tartjuk, még mi, magyarok is természetesnek azt, hogy az állam nyelve a román? Hát mi nem vagyunk ugyanúgy része, építőköve az államnak, mint a román? Hát nem mi szerveződünk, szervezzük magunkat, mindannyian, magyarként, románként, cigányként, liberálisként meg homoszexuálisként, meg konzervatívként nem nemzetségbe, nem törzsszövetségbe, hanem államba? Akkor pedig nem az lenne a természetes, hogy a saját képünkre, a saját nyelvünkre formáljuk az államot? Ja, hogy a többség, ha csak teheti, elvitatja magának az államalkotás jogát? Hogy kézzel-lábbal igyekszik fenntartani a számára kényelmesebb status quót? Tegye, de akkor legalább azzal a tudattal tegye, hogy rendőrállamot épít. S azzal a tudattal, hogy ameddig ez így van, addig ez az állam a börtönöm. S amíg egy többségi román állampolgár büntetlenül megteheti, hogy román tudásom számon kérje, addig ő a foglárom. Börtönlakó. Aki ugyanúgy, velem egyszerre fog szabadulni. Jó ez így neki?

IWIW Twitter Facebook Yahoo MyWeb Google
Cimkék:   
Kapcsolódó cikkek

Figyelem! Hozzászólása csak moderálás után jelenik meg.