|
Hiába derül ki rólunk, hogy minden európai felmérésben sereghajtók vagyunk, hogy csak a negatívumokat mérlegelő statisztikákat vezetjük lóhosszal, megelőzve lassan a fekete kontinenst is,  hiába ülünk nyakig a pácban, és az alagút végi fényességet is csak azért látjuk, mert örökösen a rossz irányba tekintünk... Hiába, nálunk semmi sem tudja úgy kiverni a biztosítékot, mint amikor valakik magyarul csinálunk valamit.
Az, hogy parlamenti szinten bevallottan a fekete mágiától jobban félünk, mint teszem azt a nép haragjától, hogy ezzel párhuzamosan előbb adóztatnánk meg a kurvákat szolgáltatásaikért, mint a kuruzslókat – még hagyján, hisz országunkról, huszonegyedik századi mivoltunkról szinte naponta teszünk tanúbizonyságot.
De ahogy eszünkbe jut Trianont, 1940. szeptemberét, Horthy Miklóst magyarul emlegetni, rögtön robban a puliszka. Mindenki, aki csak él és mozog, lenn és fenn, a jobb és baloldalon egyszerre olyan nemzetféltő hazafi lesz, hogy az már szinte fáj. Rögvest ropognak a szlogenek: irredentizmus, revizionizmus, hazaárulás, a magyarok pucoljanak vagy Ázsiába, vagy Pannóniába, mert ugye mi, a nagy román nemzet befogadtuk őket, sőt már az idők kezdete óta a mi kenyerünket eszik, és tessék, ez a hála, ezzel fizetnek a mi hatalmas, mindent eltűrő nagylelkűségünkért...
Történt pedig a múlt héten – nevezetesen 2010. szeptember 9-én –, hogy kihallgatásra jelentkeztem városunk, Zilah polgármesterénél. Nem magánügyben alkalmatlankodtam, csupán meg szerettem volna tudni hivatalos forrásból, hogy lehet-e kérni, van-e rá mód, hogy igény esetén a házasságkötési ceremóniát magyarul tartsák meg a zilahi polgármesteri hivatalban. Bátorkodtam csendben várni soromra több okból kifolyólag is. Ad egy: mert nem iratkoztam fel a kihallgatásra napokkal előre, csak úgy bejelentkeztem, mint a szegénylegény, anno, Mátyás királynál.
Ad kettő: elég sokan voltak előttem, ezért vártam is becsülettel másfél órát, amíg rám került a sor.
De lefoglaltam magam. Nézelődtem, beszélgettem sorukra váró polgártársaimmal, és láttam is, meg hallottam is sok-sok mindent.
Láttam egy szép, ízléses, igényesen összeválogatott szilágysági népviseletet bemutató kiállítást a Mesesul népi tánchagyományokat őrző-védő kulturális egyesület nevében. Le a kalappal eredményeik, díjaik s kitüntetéseik előtt. Tényleg büszkék lehetünk mindnyájan arra, amit kitartó munkájukkal Európa-szerte elértek.
Igen.
És akkor most következik a DE.
Tudomásom szerint a szilágysági népviselet kategóriába a szebeni és a besztercei román népviselet helyett talán nagyobb létjogosultsága lenne a krasznai, a paniti, a tövisháti, talán még egy kicsit a kalotaszegi magyar népviseletnek is.
Talán?
Mondom én, aki azt is tudni vélem, hogy e neves társaságnak a saját, Columnának nevezett ifjúsági részlegén kívül van még egy magyar tagozata is. Nem mások ők, mint a sokunk által ismert és elismert Terbete táncegyüttes. Nos róluk, és ebben az összefüggésben nem esett szó, még egy fél sor erejéig sem. Pedig ahányszor Békéscsabán fel kell vonulni, ahányszor mutogatni kell kifelé a világnak, hogy mennyire szeretjük egymást, mennyire tiszteljük a másságot, mennyire toleránsak vagyunk, mindig megtaláljuk vezetőjüket s a táncosokat is. Matyi Istvánostul, a táncosokat párostul, rokolyástól, csizmástul, mindenestül.
Ezek szerint vagyunk is meg nem is. Ha a sokszínű, multikulturalitásunk a tét, az külföldön egyet, és idehaza egészen mást jelent.
Pedig mi itt élünk.
Még.
De az előtéren, azon a közlekedő folyósón túl a dohányzásra kijelölt helyiség sem tudta a magasságokba röpíteni porba taposott kisebbségi érzetemet. Csak engedelmeskedtem a dohányosokat kísértő nikotin-éhségnek, s máris egy újabb, kinézetében minősíthetetlen kiállításon találtam magam. Ott álltam szemközt saját városom, szülőhelyem történelmével és szerencse, hogy tudtam románul, no meg magyarul is Megértettem a kiállított dokumentumok szelektíven összeválogatott, nyilvánvaló üzenetét. Azaz, hogy őseimnek, és ő általuk nekem/nekünk itt nincs túl sok keresnivalónk. Mármint ebben a hazában, ebben a megyében és ebben a városban.
És úgy, egyáltalán.
A kiállított, összedobált dokumentumok ékesen bizonyítják minden arra járónak, hogy minden római kori lelet igazából dák lelet, hogy minden szóval kimondható, és betűvel leírható történelmünk valahol Mihai Viteazu-val kezdődik s Trianonnal teljesedik ki igazán. No meg azt is, hogy mi, (még)itt élő magyarok ezért a talpalatnyi földért soha nem is tettünk semmit. Hiába a magyar feliratok céhes pecsétjeinken, hiába városunk műemléknek nyilvánított számtalan épülete, mi csak haszonélvezői voltunk a minden korok történelmének, s mint olyan, megtűrt polgárai a mának.
Bár csak gyatra fénymásolatokon, de látni lehet e kiállítás legsötétebb sarkában a régi nagy, XVIII.-XIX. század eleji megvalósításokat – a templomainkkal kezdődően, az óvodától az iskoláig, a patikától a korházig, a vigadótól a vágóhídig meg a mai városházáig –, csak a megálmodóik, s kivitelezőik hiányoznak. No meg az akkor élő istenadta nép, a tégla-jegyet vásárló kereskedők, az önzetlen kalákás fuvarozók, a diákok s a tanítók, a vendéglős, aki asztalhoz ültette a megfáradtakat, egyáltalán az adófizető polgárok, akikből annakidején talán több volt a magyar... Még az akkori elöljárók neve – a br. Wesselényi Miklósé, Szikszai Lajos alispáné is csak megkerülhetetlen óvatosságból lapul a falra ragasztott és onnan lekívánkozó fénymásolt papírokra.
Hát igen, ettől a látványosságtól sem kezdtem, nem hogy az egekben, de még itthon sem érezni magam.
De túl a bámészkodáson, s az egyre szorongatóbb, visszás érzéseken, visszatértem eredeti világomba – a váró-folyósóra – miközben újra meg újra összeraktam gondolatban a kérdést, melyet oly nagy eltökéltséggel fel szerettem volna tenni polgármesterünknek... És megint megzavartak.
- Hallottam, hogy mit szeretne kérdezni a polgármestertől – szólt hozzám egy kellemes külsejű idősebb úr, románul.
Aztán meg sem várta, hogy kérdésemet még neki is külön megindokoljam, már mondta a maga véleményét, mely teles-teli volt álmélkodással, csodálkozással: esketés, Zilahon, magyarul? Hát ezt még kérni kell? Hiszen ez természetes, hogy azt a bizonyos napot, amikor az ember egy életre esküszik, jóra és rosszra, azt mindenki a saját nyelvén akarja kimondani... És még folytatta volna, ha nem én lettem volna a következő, aki az úr, mármint a polgármesterúr színe elé lettem hivatalos.
Az ajtó tárult, én meg indultam a hang irányába. Egy kicsit úgy éreztem, mintha futószalagra léptem volna, de elhessegettem a rossz előérzeteket, leültem, s belevágtam mondandómba: lehet-e kérni, van-e rá mód, hogy igény esetén a házasságkötési ceremóniát magyarul celebrálják a zilahi polgármesteri hivatalban.
Én néztem rá, ő nézett rám s meg volt győződve, hogy egy idősödő hölgy faxnijával találta magát szembe, akinek problémáját egyedi esetként kezelve, némi engedékenységgel, ígérettel meg lehet oldani valahogyan, a kecske és a káposzta motívumára. Én pedig derűsen bár, de annál inkább szorongva megvallottam, hogy nem egyedi estről van szó, hanem olvasóim kérdését tolmácsolom és általánosságban tettem fel a kérdést az itt élő, magyar nemzetiségű, román állampolgárok nevében. Mi több, azt is elmondtam, hogy tudomásom szerint ez törvény-adta jogunk, s az ő hatásköre kinevezni és felhatalmazni azt a személyt, aki a polgármesteri hivatal alkalmazottja és a román állam által támasztott követelményeknek megfelel.
Válasza rövid volt és velős: az itt élő magyar nemzetiségű, román állampolgárok tudnak románul. Majd hozzátette, ha a válasza nem kielégítő, fogalmazzak meg egy kérvényt, írjam le, amit kérdeznék, s majd kapok rá feleletet.
Bár eltökélt szándékom végigcsinálni az egész tortúrát, tehát megírom azt a fránya kérvényt, kivárom a válaszadásra megszabott időt, s majd tovább feszítem a húrt – már csak a rend kedvéért is –, de közben megkérdezem magamtól és másoktól is: 20 évnyi, demokráciának hazudott idő alatt miért nekem kell ilyeneket kérdeznem, és egyáltalán miért léteznek még ilyen és ehhez hasonló kérdéseink. Továbbá azt is megkérdezem, hogy miután az elmúlt húsz évben többet voltunk kormányzati tényezők, mint nem, volt magyar alpolgármesterünk is, no meg egy tucat százalékarányosan kiverekedett tisztségviselőnk, az elért eredményeink miért nem tükrözik önmagukat akkor is, ha a választópolgárok jogairól van szó? Miért csak a különböző igazgatók, alpolgármester, vagy prefektus az, akinek a megválasztásakor számítunk? Miért hagyjuk ellopni, meghamisítani, romba dönteni, letagadni múltunkat? Kinek jó ez?
Vagy inkább azt kérdezem kinek hasznos?...
Inkább nem kérdezek. Nem kérdezek senkit, sem érdekképviselőt, sem politikust, sem papot, sem doktort, sem pedagógust, sem magyart, sem románt...
A válasz bennem van, s ígérem, megírom azt a kérvényt, ha addig élek is, remélve, hogy lesznek majd fiatalok, akik élni akarnak a házasságkötés magyar ceremóniájával és történelem-adta, kiárusíthatatlan magyarságukkal is.
Beksy Ida
Figyelem! Hozzászólása csak moderálás után jelenik meg.
|
