Magyarországra, Budapest felé visz az országút, amelyre ráálltunk. Suhanunk elhagyva a romániai valóságot, átautózunk a szivárvány alatt, s makacskodva hinni szeretném, hogy egy beksyígéretesen jobb világba érkeztem. Most jöttem Erdélyből... kezdetű dalt dúdolom magamban, ott legbelül és reménykedve mosolygok fára, bokorra, emberre – hisz ez az, a szűkre szabott szeglete Európának, ahol már-már megszűnőben van minden rossz, és talán egy karnyújtásnyira vannak álmaink a megvalósulástól.

Csak magamban próbálom a szöveget a dallamhoz igazítani, aztán a személyes találkozások örömén túljutva egyre inkább érzem, elhagy a nótás kedvem. Inkább csendben maradok és figyelek. Próbálom megérteni, felfogni a nekem mondottak értelmét, és megérteni azokat a szavakat, mondatokat, helyzeteket is, melyekkel sejtelmesen üzenve talál rám a valóság.
Optimistán, vagy inkább naivan azt hinné az ember, hogy errefelé egy új és jobb világ van születőben, hogy messiások hada dolgozik errefelé azon a nagy magyar összefogáson, amellyel mi, állandóan „önhibánkon kívül" lemaradozó erdélyiek még nem igazán tudunk mit kezdeni.

A magamra erőltetett csendben felsejlenek az otthoni vélemények, bántások, a reánk erőltetett furcsa demokrácia minden nyűge, az egymás meg nem értése, a pénzesen komoly mindenki mást akar-tól a másként akarásig, és mélységes félelem-féltés kezd a hatalmába keríteni.
Félek, hogy egy olyan világba csöppentem – és az sem vigasztal, hogy csak átmenetileg –, melyet mintha tapasztalatok nélküli lelkes fiatalok próbálnának irányítani, akik végre valahára megkaparintották maguknak a régen óhajtott grundot, ahol a gittegyletben lefektetett szabályok mindenkire nézve kötelezőek. Csakhogy itt nincs olyan, hogy kívül tágasabb. Csak olyan van, hogy tetszik, nem tetszik, be kell állni a sorba és punktum!
Távol álljon tőlem, hogy vitatkozni mernék a nagypolitikával, s az általa elképzelt, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó világmegváltással, de...
Én csak a módszerekkel vitatkozom. Annál inkább, minél több olyasmit jutat eszembe, amit lassan húsz éve próbálunk elfelejteni.

„Legyen vége a mutyizásnak!" Ebben egyetértünk szinte mindannyian, és sokadmagammal alig várom már azt az időpillanatot, amikor ez komolyan vett hangsúllyal elhangzik, mondjuk az otthoni pártberkekben is. De, hogy ezután úgy kelljen köszöntenem felettesemet, hogy XY úr jelentkezem, vagy XY úr jelentem... és hogy minden három szakember mellett, egy a szakmával párhuzamos, ám annál megbízhatóbb politikus-pártkatona lihegjen felügyelni a „tényleg vége lett mutyizást" – ez már egy kicsit meredek, akár honnan is nézzük.
Lehet, hogy a fenti példa véletlenszerű kivétel, mégis errefelé sokaknak „déja vu" érzésük támad tőle.
Rebesgetik, hogy a letűnt és hírhedt gulyás-kommunizmus után, most valami másféle gulyás van készülőben, de az semmiképpen nem lesz demokráciával fűszerezve.

Csak halkan, magamnak szegezem a kérdést: ez lenne az ár, az egyik kiegyenlítendő számla a Kárpát-medencei magyarság összefogásáért? Eddig fizettünk mi ide-oda csatoltak, most fizessenek az itthon maradottak? Mintha eddig nem törlesztett volna mindenki a maga módján?
Tényleg jobb világ van születőben?

Nehéz és talán korai is megválaszolni ezeket a kérdéseket, de a magam részéről, ha ilyen fizetési felszólítást kapnék, bizony kétszer meggondolnám, hogy kiegyenlítem-e a tartozásom.

A szerző a Zilahon megjelenő Árkád szilágysági közéleti hetilap főszerkesztője.

IWIW Twitter Facebook Yahoo MyWeb Google
Cimkék:   
Kapcsolódó cikkek

Figyelem! Hozzászólása csak moderálás után jelenik meg.