A rendszerváltás óta eltelt bő két évtizedben számtalan sajátos jelzővel illették Romániát. Sorolhatnánk oldalakon keresztül a javarészt nem hízelgő titulusokat. Közoktatás tekintetében a következő szlogen illik ránk: a kísérletek országa vagyunk.

Minden román kormány, minden miniszter addig-addig „javítgatta” a rendszer hibáit, míg sikeresen megütöttük minden idők legalacsonyabb szintjét, és most nem csak a 2011-es érettségi eredményekre gondolok. A hibát kereshetjük az évről évre liberálisabb szellemben, az oktatásba is begyűrűző „projektelő” merkantilista szemléletben, az áleredményekkel büszkélkedő helyi álvezetőkben, a korrupcióban, a felvételi nélküli felsőoktatási bizniszben, mely a minőségi helyett a mennyiségi és főleg anyagi szempontokat helyezi előtérbe.

A legnagyobb gondot mégis a stabilitás hiányában látom. Jóformán nincs olyan diák, aki abban a rendszerben fejezné be a tanulmányait, amelyben elkezdte, még ha csak négyéves ciklusokról beszélünk is. A boldog diákévek alatt egyszerűen felváltják a kisiskolákat az iskolabuszok, intézmények tűnnek el, s vele együtt a közösség és az évtizedes szellemiség. Volt felvételi, képességvizsga, egységes dolgozat, lassan már a pedagógusok is egymástól kérdezik, hogy vajon az idén hogy lesz. Illetve kérdeznék, ha lenne rá idejük. Alóluk is kicsúszott a talaj, anyagilag is egyre lejjebb csúsztak a társadalmi ranglétrán, s ez persze összefügg a közösségi tisztelet és megbecsülés erodálásával. Az amúgy is siralmas helyzetben szinte kegyelemdöfésként csapott le a román kormány szolgapolitikájának az eredménye: fizetéscsökkentés és a „szporok” megvonása. Kategóriától függően 30-50% is lehetett a jövedelemcsökkenés. Az eredmény: elkeseredett pedagógusok ezreinek távozása.

Az oktató-nevelő munka sem a régi. Tanítás helyett papírfogyasztás, dokumentum- és statisztikakészítés zajlik. Az iskolai munkát felváltja az „eksztrakurrikuláris” tevékenység! A versenyek sem a régiek már, közülük jó néhány alapfeltétele a regisztrációs díj, és innentől már nem a teljesítmény, hanem a mennyiség a fő követelmény. Elkészülnek az év végi statisztikák: hány verseny, kirándulás, nyílt nap, buli, előadás került megrendezésre, hány tanerő hány továbbképzőn hány órát ült végig, fényképes alibit szolgáltatva oktatásügyi közép- és felsővezetőiknek a projektek elszámolásához.

Az általános hiányosságok mellett, kifejezetten magyar közösségünket sújtó, sajátos gondok is jelentkeznek. Ezek részben abban gyökereznek, hogy „legfőbb” érdekvédelmi szervezetünk elfelejti azokat az axiómákat, melyek saját létének az értelmet adnák: az önálló magyar iskolahálózatot, az állami finanszírozású önálló magyar egyetem újraalakítását, és a hivatalos szintű magyar nyelvhasználat elérését. Hadd idézzem az eredetileg kitűzött célt az RMDSZ 1989. december 25-i Kiáltványából: „Anyanyelvi oktatási hálózat kiépítését az óvodától a tudományegyetemig, önálló szakfelügyelettel és irányítással.” S ezen követelés visszhangzik valamennyi RMDSZ által jegyzett korai dokumentumból, s jó néhányat közülük Markó Béla és Takács Csaba szignóznak. Ne legyenek illúzióink, az elmúlt húsz év tapasztalatai egyértelművé tették, hogy ez az eredendő cél lekerült az RMDSZ politikájának napirendjéről. A Nagyváradon elfogadott, jelenleg is érvényes program ugyan tesz utalást erre („az RMDSZ oktatáspolitikája továbbra is a képzés minden területére, formájára és szintjére kiterjedő, az önkormányzatiság elvén és gyakorlatán alapuló - az európai oktatási térségbe illeszkedő - autonóm anyanyelvű oktatási-nevelési rendszer megvalósítását határozza meg követendő célként”), de két dolgot azonnal leszűrhetünk a bekezdés olvasása során. A korábbi tömör, egyértelmű megfogalmazást egy rutinosan megcsavart, többféleképpen értelmezhető, ha akarom fehér, ha akarom fekete célkitűzés vette át. Másodszor a bekezdés elejét („az RMDSZ továbbra is…”) freudi elszólásnak érzem, és gondolatban folytatnám a programíró tudatalattijában nem túl mélyen megbújó nagy igazsággal: továbbra is folytatni szándékszik a látszatintézkedések, az esetlegesség és halogatás politikáját, mely sajnos a téma komolyságát és az évtizedes mulasztás következményeit tekintve a nemzetárulás fogalmát is bőven kimeríti.

A kormányzati munka ilyen téren is csak fékhatásként jelentkezett a romániai magyar társadalomfejlődésben, megteremtve a nemzeti érdekkel szembeforduló magyar nyelvű, de román politikai elitet, annak összes szintjével, s a miniszteri, államtitkári, tanfelügyelői állások júdáspénzeivel. S így 22 év után továbbra is álom az önálló magyar közoktatási hálózat, máig nincs önálló magyar, állami finanszírozású tudományegyetem, Székelyföld kivételével alig létezik intézményi szinten önálló magyar szakközépiskolai oktatás, a vegyes intézményekben a magyar nyelvnek túlnyomórészt megtűrt szerepe sincs, s ugyanez jellemző a tanfelügyelőségekre s az ottani ügyfélszolgálatokra. Ez a helyzet annak dacára, hogy a kormányzati jelenlét eredményeképpen két magyar főtanfelügyelő és tíz főtanfelügyelő-helyettes tevékenykedik az erdélyi megyékben.

Dr. Szilágyi Ferenc
EMNT oktatási alelnök

az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóközleménye

IWIW Twitter Facebook Yahoo MyWeb Google