|
1660 augusztus 23-át írtak a naptárak, már negyvenkét napja dúlt a harc a váradi várban. A bástyákon és a falakon hatalmas réseket ütöttek a török ágyuk. Mindenütt por, romokban heverő  házak, sebesültek jajgatása, a falakon belül és kívül is, végig a várárok mentén hullák hevertek, orrfacsaró bűzt árasztva az augusztusi hőségben.
A magyarok között alig volt már olyan, akit ne ért volna golyó. Férfiak, asszonyok, gyerekek, mindannyian a váradi dombokat lesték, hátha feltűnnek végre a felmentő csapatok, hátha elindul a vár alól a török sereg. Nézték a dombokat és nagyon fájt a szívük. Fájt a szívük a Körösért, a városért, a várért, a várbéli gyönyörű templomért, a királyszobrokért, a szőlőhegyekért, magyar hazájukért. Fájt a szívük a vár mellet lerombolt otthonaikért, az ifjúságukat, életüket jelentő kis világért, mert szinte mindnyájan itt születtek a vár melletti békés magyar falvakban. Úgy itta a szemük a tájat, mintha tudták volna, utoljára látják életükben ezt a gyönyörű váradot körülölelő vidéket.
A várvédő magyarok fáradtan, izzadtan, sebesülten, reménytelenül húzódtak meg a bástyák árnyékában. Nézték a vidéket, nézték a hatalmas török tábort. Vártak és figyeltek. Még fülükben csengett parancsnokuk biztató szava: „Hazánkat, édes lakóhelyünket, vérünk hullásával is oltalmazni igyekezzünk. Az magyari jó hírnek, névnek, szegény megromlott hazánk becsületinek, méltóságának is megfelelni ekképpen találtatunk."
A Csonka bástyán, a leomlott téglák között egy fekete kis cigányasszony ült a porban. Egyre többen gyűltek köréje. Kártyát vetett, a jövőt tudakolta. A sokat próbált, ezer sebből vérző magyar katonák szótlanul ülték körül.
A cigányasszony egyre komorabban nézte a lapokat.
– No, mi lesz már Rebeka néném, mondja már, mit lát a lapokban – mordult rá az ifjú Rácz Jóska a cigányasszonyra.
– Mondom fiam, mondom. Látok egy romos várat, körülötte pedig valami nagy várost, kapitánya nem magyar ember. Vicekapitánya meg valami kis vékony szőke asszony.
– Mi, a kapitány nem magyar ember, a vice meg egy asszony? – hördült fel Jóska.
– Abbiza, a kapitány nem magyar, oláh, de nem tudom miért, románnak nevezik. Sokat látok még a fajtájukból a városban. Övék a város, az ő zászlójuk lobog Várad felett. Még vannak magyarok is a városban, de milyen magyarok...
Az asszony, a vice, az magyar, legalábbis magyarul beszél, de senki nem figyel rá. Mindig mozog, megnyit, felavat, beszédet mond. Látom, hogy a nagy város utcáinak nem magyar neve van, de ez a szőke asszony magyar neveket csinál nekik, ezeken a neveken meg minden magyar utódunk csak röhög, de valami érthetetlen okból elnézik a vicének, hogy ezt tette velük, ezt tette nyelvükkel.
Sok pénzt látok a szőke asszonynál meg barátainál, valami képviselőknek hívják őket. Nincsenek sokan, de egy nyájba álltak össze, pártnak hívják, ez uralja őket, ez ad pénzt, munkát meg hatalmat nekik. Utódaitokat is látom, a magyarokat, ők szegények, rongyosak, sokan már éheznek is közülük, a képviselők sanyargatják őket, utódaitok kevés pénzét is elveszik, mert kell az országnak, Romániának.
– Románia, az meg mi az Isten csudája? – álmélkodik Rácz Jóska.
– Valami ország lehet, vagy valami olyasmi. A magyarok hazáján építették fel nagy részét. Még Várad is Romániában van.
– Romániában,? Hát Várad nem Magyarország egyik legszebb vára?
– Nem hát! Hallgass már Jóska fiam, ne szólj mindig közbe! Hol is tartottam? Ja, igen, a képviselők. Nekik sok pénzük van, zsoldjuk akkora, hogy semmiben sem szenvednek hiányt. Néha, négyévenként, mégis kellenek nekik a magyarok, meg az oláhok is, azt választásnak hívják. Akkor mindig ígérgetnek az urak, meg a párt, nem csoda, féltik a zsoldjukat, a magyarok meg valami rejtélyes okból meg is szavazzák őket, valami titkos kór emésztheti a magyarokat, hogy ezt teszik, nagyon betegek lehetnek...
– Éppen mint most, Rebeka néni, most is urak vannak, meg parasztok, – szólt közbe ismét Jóska –, akkor ez már mindig így lesz! Meg vagyunk mi is, katonák, akik most itt harcolunk a várért, Magyarországért, vagy Romániáért, már a fene sem tudja. Ránk emlékeznek-e az utódok?
– A szőke asszony meg néhány hasonló pénzes ember, sok-sok pénzért, a várost lakó szegény magyarok és oláhok adójából, megünnepeltet benneteket. A városlakók egy részének szinte már nincs mit enni, de ezek a városi urak a szegények pénzét, adóját, mindenféle jött-ment, tehetségtelen, magukat dalnokoknak nevező senkiknek adják oda. Itt a várban fognak ünnepelni. Várünnepnek fogják hívni. Valami nagy deszka emelvényt látok az árokban, bocskorban ropják rajta a táncot, itt ordítoznak a „dalnokok" is. Iszonyatos hangzavart, ordításokat csinálnak, az egész vár környéke ettől lesz hangos. Mintha háború lenne. De nagyon is béke van, mert sok magyar meg oláh ifjút látok ott együtt kiabálni, tapsolni, táncolni, ölelkezni, bujálkodni csontjaitok felett.
 – Rebeka néném, nézze csak meg jól azt a kártyát, az nem lehet, hogy így emlékezzenek a várra, meg ránk is.
– A lapok ezt mutatják, fiam. Látok én még mindenféle gépeket, forgó szekereket, zabálást, húst, meg részegítő italokat. Jóska fiam, ezek bizony így ünnepelnek.
– Hát az Isten verje meg minden maradékunkat, ha ezt teszik. Képviselők, párt, pénz, hát ennyire hülyék lesznek utódaink? Verje meg az Isten őket, ha nekik dicsőséges Árpád fejedelmünk, Szent László királyunk, a mi vérünk, amit szeretett hazánkért, városunkért, a várért hullatunk, csak ennyit ér. Ne is mérgesítsen – köpött egy nagyot a porba Jóska – ne mondja tovább, égesse el azt a kártyát, mert soha nem hiszem el, hogy ilyenek lesznek Várad magyarjai!
Morogva tápászkodott fel az ifjú Rácz Jóska a földről. Elindult vissza őrhelyére, a romokban heverő falra. Egy pillanatra kinézett a téglák mögül a török tábor felé. Óriási ütést érzett a homlokán, hirtelen valami melegség öntötte el az egész arcát. Leszédült a falról, ahogy zuhant, még mindig ott zsongott a golyóval együtt fejében a cigányasszony jóslata.
– Az Isten verje meg őket! – hörögte, majd elterült a vár tövében.
Éppen oda hullott, ahová 2010. július 2-án felverték a deszkaemelvényt.
Nagy József Barna
|
