|
RMDSZ
Csak a zászlót tették le, a fegyvert nem
Erdon, 2011. május 1.
Szatmár megye - A magyar történelem számos pillanata képezi vita tárgyát a mai napig a történészek körében. Nem kivétel ez alól a szatmári béke sem, a megkötésének háromszázadik évfordulójára rendezett ünnepi megemlékezés zárórendezvényét szombaton tartották a majtényi síkon.
Háromszáz éve 149 zászlót tűzött le a kuruc sereg a majtényi síkon. A Károlyi Sándor vezette kuruc sereg ezen tette még most is igen komoly viták alapjául szolgál, de egyre inkább hajlanak arra, hogy nagyszerű és fejlett diplomáciai érzékről tanúbizonyságot tevő tettnek tartsák. A köznyelvben szatmári béke névvel illetett esemény tulajdonképpen Károlyi Sándor, a kuruc haderő főparancsnoka és Pálffy János horvát bán, a Habsburg-uralkodó magyarországi haderejének főparancsnoka között létrejött egyezség írásban történt rögzítése. Ezt a békeszerződést azonban nem lehet 300 év távlatából sem objektíven szemlélni, hiszen a szakirodalom és a szépirodalom homlokegyenest ellenkező álláspontokat ütköztetett mindig, s ez most is tendencia, akkor is, ha valamelyest közelednek az álláspontok.
A majtényi síkon egyszerű kőobeliszk őrzi az emlékét ennek az eseménynek, de húsz éve minden évben az emlékezők kicsiny csoportja vonul ki ide, hogy versekkel, kuruc nótákkal és tánccal kísért rövid beszédekkel emlékezzenek meg az 1711 áprilisában történtekről. A kerek évforduló a megszokottnál valamivel több érdeklődőt vonzott, de még mindig nem annyit, amennyit az alkalom megkívánna.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, hogy csak akkor tudná megítélni a tett helyességét, ha abban a korban élt volna, de az emlékiratok tükrében hajlik arra, hogy helyesnek ítélje meg, és ne árulásnak. Ezáltal a békekötés által ugyanis lehetőséget kapott a nemzet a fejlődésre, amelyre szüksége volt. „Amikor ilyen történelmi eseményre emlékezünk, akkor egyetlen tanulságot vonhatunk le elődeink cselekedeteiből: bármilyen vita, véleménykülönbség van is köztünk, az igazán fontos pillanatokban a nagy, nemzeti kérdésekben összefogásra van szükség. A pillanat felismerésének a bölcsességére van szüksége az erdélyi magyar közösségnek is, ha ezzel rendelkezünk, akkor van jövője itthon a magyarságnak" — jelentette ki az RMDSZ szövetségi elnöke.
Csehi Árpád, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke beszédében kitért arra, hogy milyen fontossággal bír a múlt megismerése és a szatmári béke egységes képbe való beépítése. „Sem vallási, sem nemzeti árnyék nem vetült erre az eseményre" — mutatott rá Csehi a tagadhatatlan tényre. Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul felhívta a figyelmet arra, hogy csak a zászlókat tették le a majtényi síkon, a fegyvereket hazavitték, ez pedig szimbolizája a magyar nép hozzáállását az ilyen és ehhez hasonló helyzetekhez. De ugyanakkor azt is elmondta, hogy az új magyar alkotmány, amely az egész magyar nemzet alkotmánya, jelzése annak, hogy a mostani vezetők, ugyanúgy, ahogy a háromszáz évvel ezelőttiek, legjobb tehetségük szerint küzdenek, Rákóczi fejedelem kedvenc latin mondását használva: Ha elrontottad a játszmát, kezdd előről!
Katona József történész abban láttatta a szatmári béke fontosságát, hogy megmutatta, a magyarok nem jogmegvonók, hanem jogkiterjesztők voltak, akik arra törejkedtek, hogy minél többen kerülhessenek a jog hálója alá, s minél kevesebben szoruljanak ki. Ő is kiemelkedő fontosságúnak tartotta, hogy Rákóczi fejedelem képes volt arra, hogy az amúgy széthúzásra hajlamos részeket összefogja: várost a vidékkel, katolikust a protestánssal. „Rákóczi tanításaihoz kell visszatalálnia a mai embernek is" — hangsúlyozta beszédében a történész.
Az ünnepi beszédeket kuruc nóták, versek és magyar táncok színezték, a megemlékezés végén pedig koszorút helyeztek el az obeliszken, amelyre felkerült a 300. évforduló alkalmából készített márványtábla.
ERDÉLY
Kövér László Szatmárnémetiben
Erdon/SzFÚ, 2011.április 30. – Sógor Beáta
Első hivatalos látogatására érkezett tegnap Szatmárnémetibe Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, aki a Szatmári békekötés 300. évfordulójának emlékére szervezett ünnepségen vett részt.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke első hivatalos látogatását tette a megyeközpontban, aki a megye és a municípium magyar elöljáróival folytatott protokollbeszélgetést a polgármesteri hivatalban, majd a helyi sajtóval találkozott. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere elmondta, nagy öröm Kövér Lászlót és Seszták Oszkárt, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnökét Szatmárnémetiben köszönteni. A meghívott vendégeknek a protokollbeszélgetés alkalmával bemutatták a municípium és a megye gazdasági helyzetét, a befektetési lehetőségeket és a kulturális életről is tárgyaltak, de a román-magyar határon átívelő projekteket is ismertették a magas rangú vendégekkel.
Dinamikus régió
Kövér László első hivatalos látogatásán vett részt Szatmár megyében, magánemberként ugyanis már járt a környéken. Elmondta, a protokollbeszélgetés során a polgármesterek és a megye vezetői viccesen megjegyezték, hogy a magyarországi turisták csak a Székelyföldet ismerik, ezt a vidéket „átlépik'', annak ellenére, hogy a környék is rengeteg szépséget rejt. Mituán Magyarország és Románia egyaránt az Európai Unió tagjai, egyesülnek a regionális érdekek, és a határon átívelő együttműködések révén a térség egyre vonzóbbá válik a turisták számára. A sok EU-s finanszírozású, határon átívelő projektnek köszönhetően ez a régió a legdinamikusabb az együttműködés szempontjából, hangsúlyozta a házelnök. Kövér rámutatott, annak ellenére, hogy ő a törvényhozó hatalmat képviseli, közvetít majd abban, hogy a következő román-magyar közös korményülésen napirendre kerüljenek azok a problémák és észrevételek, amiket a szatmári elöljárók jeleztek. Újságírói kérdésre válaszolva elmondta, a magyar nemzet egységét hirdetik, melyet az új magyar alkotmány is megerősít, így jogukban áll, sőt kötelességüknek érzik, hogy elmondják akár negatív véleményüket is egy húsz éve kormányzó párttal kapcsolatban. Kihangsúlyozta, azzal, hogy több magyar párt alakul Romániában, a demokrácia eszménye erősödik, az pedig hogy a választópolgár kire szavaz, mindenkinek a saját döntése és értékítélete alapján valósul meg. Kövér László végszóként annyit mondott, hogy mindenkinek a józan esze által irányítva kell tevékenykedni és együttműködni, a magyarság érdekeit képviselve.
Mesterképzések indulhatnak a Sapientián
Erdély.ma, 2011. április 28. – Hompoth Loránd
Együttműködési megállapodást írtak alá a csíkszeredai Sapientia– EMTE Műszaki és Társadalomtudományi Karának és a gödöllői Szent István Egyetem Gazdaság és Társadalomtudományi Karának vezetői. Az együttműködés a mesteri szakok beindítása mellett kiterjed a tananyagfejlesztésre, a kutatásra, a térségi innovációt ösztönző szakmai programokra is – hangzott el az eseményen.
Biztosítaná a mesterképzést, illetve különféle tudományos képzéseket a Műszaki és Társadalomtudományi Kar végzősei számára a jövőben a csíkszeredai Sapientia – EMTE – ennek érdekében tegnap együttműködési megállapodást írt alá az egyetem vezetősége a gödöllői Szent István Egyetem (SZIE) Gazdaság- és Társadalomtudományi Karával. A Sapientia szakmai akkreditációs feladatainak teljesítését követően kölcsönösen úgy ítélte meg a két egyetem vezetősége, hogy van alap és lehetőség a mesterképzések elindítását célzó, szorosabb együttműködésre.
– A kétlépcsős egyetemi oktatás alapszintű képzésében már rendelkezik a megfelelő oktatókkal az egyetem, ám a mesterképzéshez szükséges a docensi fokozattal rendelkező tanárok közreműködése. Ezért mérvadó a gödöllői segítség, hiszen humánerőforrás nélkül egyelőre nem lehetne megvalósítani a mesterképzést, így szükség van a Szent István Egyetem mint tutoriális intézmény közreműködésére – emelte ki dr. Biró A. Zoltán, a Sapientia – EMTE Műszaki és Társadalomtudományi Karának dékánja.
Az elvi megállapodást a közeljövőben a mesterképzések gyakorlati megvalósítási lehetőségeinek keresése követi. – A gödöllői karon tucatnyi akkreditált mesterszak működik, így egyelőre felmérnék a szakemberek, melyek beindítására lenne szükség Csíkszeredában, és akár levelező tagozati formában is elkezdődhet a mesterképzés – vetítette elő a terveket dr. Villányi László dékán.
A gödöllői Szent István Egyetem az 1990-es évek elejétől másfél évtizeden keresztül vállalt kezdeményező és meghatározó szerepet a székelyföldi térség felsőfokú szakemberképzésében. Több száz térségi fiatal szerzett egyetemi képesítést a gödöllői intézmény által szervezett székelyföldi képzési programokban. Ezt az irányvonalat szándékoznak folytatni a jövőben is, az egyetem jelszava sem változott: Tudással a vidék felemelkedéséért! – Most is az egyik egykori tanítványom biztosított szálláshelyet számunkra panziójában, aki Gödöllőn szerzett egyetemi diplomát – mesélte Villányi, hozzátéve, hogy a tervezett szakmai együttműködés messze túlmutat a személyi alapú együttműködésen. A SZIE a felsőfokú képzési szerepvállalásának folytatását tervezi csíkszeredai székhellyel, elsősorban a mesteri képzés, illetve a felnőttképzés területén, figyelembe véve a mai térségi modernizációs társadalmi igényeket, valamint a kibontakozó nemzeti integráció kínálta lehetőségeket. A gödöllői intézmény továbbra is a székelyföldi térségbe irányuló tudástranszfert kívánja elősegíteni, elsősorban a térségi intézményekkel való többszintű együttműködés révén. Ennek érdekében a SZIE a csíkszeredai intézményi bázisát is tovább kívánja fejleszteni – áll a kerekasztal-beszélgetést követően kiadott sajtóközleményben.
A megbeszélésen részt vett Gyetvai Árpád, az Oktatásért Felelős Államtitkári Kabinet Külhoni Magyarok Osztályának osztályvezetője is: – A magyar kormány egységes Kárpát-medencei oktatási térben gondolkodik, függetlenül az országhatároktól, cél segíteni azt, hogy minden magyar az anyanyelvén tanulhasson a szülőföldjén – ismertette a hivatalos magyar álláspontot. Arra a kérdésre, hogy szándékszik- e a magyar kormány anyagi segítséget nyújtani a mesterképzések elindításához, Gyetvai rámutatott: a magyar állam előbb létrehozta, majd számottevő összegekkel támogatta a Sapientia egyetemet, a támogatási szándék továbbra is megvan, akár külön pénzalapokat is rendelnek a „jó ügy", azaz a mesterképzések beindításának szolgálatába. A Sapientia és egy magyar egyetem között létrejövő megállapodásra volt már precedens: a Sapientia egyetem Gazdaság- és Humántudományok Kara a budapesti Corvinus Egyetemmel tavaly indított együttműködésének köszönhetően Csíkszeredában 2010 őszén beindult a Vezetés és szervezés mesteri képzés.
– Reményeink szerint hamarosan konkretizálódik az együttműködés mikéntje, jövőtől már be is indulhatnak a mesterképzések – bizakodott Biró A. Zoltán dékán.
A szatmári béke 300 éves évfordulójára emlékeztek a majtényi-síkon
Erdély.ma, 2011. május 1.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, kulturális és örökségvédelmi miniszter jelen volt és beszédet mondott a majtényi-síkon megrendezett, a szatmári béke 300 éves évfordulója alkalmából szervezett emlékünnepségen. A kuruc emlékmű körül a nagyecsedi lovas klub és a szilágysomlyói cserkészek tagjai alkottak díszőrséget, jelen voltak Szatmár megye hivatalosságai, Csehi Árpád, a Megyei Tanács elnöke, parlamenti képviselők és szenátorok, kismajtényi és domahidai közösségek képviselői valamint a testvértelepülések hivatalos küldöttségei.
Kelemen Hunor ünnepi felszólalásában elmondta, a 300 évvel ezelőtti fontos történelmi pillanatról sokáig vitáztak a történészek, hogy valóban békekötés volt-e vagy árulás?
„Számunkra ennél sokkal fontosabb ma, hogy ez az esemény is történelmünkhöz, múltunkhoz tartozik. A kordokumentumokat, Rákóczi emlékiratait olvasva levonhatjuk a következtetést, hogy nagy fejedelmünk ugyan nem fogadta el és nem értett egyet Károlyi gróf békekötésével, ennek ellenére pozitív hangvételben emlékezik meg róla. Minden szabadságharcnak békekötés a vége, a szabadság eszménye azonban továbbra is megmarad" – fejtette ki Kelemen Hunor. Hozzátette, a szatmári béke megkötése után a magyar nemzet ismét esélyt kapott a fejlődésre, az építkezésre, Magyarország magyar
maradt.
„Amikor ilyen történelmi eseményre emlékezünk, akkor egyetlen tanulságot vonhatunk le elődeink cselekedeteiből: bármilyen vita, véleménykülönbség van is köztünk, az igazán fontos pillanatokban, a nagy, nemzeti kérdésekben összefogásra van szükség. A pillanat felismerésének a bölcsességére van szüksége az erdélyi magyar közösségnek is, ha ezzel rendelkezünk, akkor van jövője itthon a magyarságnak" – jelentette ki az RMDSZ szövetségi elnöke.
A szatmári béke a magyarországi szabadságharcok egyik legjelentősebbikét, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró megegyezés. A csatavesztések hatására a köznemesség nagy része elfordult a szabadságharctól. Az ellenféllel tárgyaló Károlyi Sándor és követői Szatmáron megegyeztek a császáriak főparancsnokával, elfogadták a végleges békeszöveget, és a kuruc ezredek április 30-án, a majtényi mezőn letették a fegyvert. A szatmári békében Bécs ígéretet tett a magyar rendi alkotmány és a vallásszabadság helyreállítására. Rákóczinak a szatmári béke háromheti időt adott a hűségeskü letételére, ő azonban inkább a száműzetést választotta.
Kerekasztal a megbékélésről
Új Magyar Szó, 2011. május 2. – Sipos M. Zoltán
„A Kárpát-medencében élő nemzeteknek megvannak a maguk sebei, amelyek a történelmi emlékezetből táplálkoznak. Meggyőződésem, hogy ezek a sebek gyógyíthatóak. Azonban ha ezeket a sebeket folyamatosan feltépjük, azok soha nem múlnak el" – fogalmazta meg a Kárpát-medencei Megbékélés Mozgalom létrehozásának szükségességét Surján László EP-képviselő azon a nyilvános román–magyar kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a hét végén tartottak a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.
„A Kárpát-medencében élő nemzeteknek megvannak a maguk sebei, amelyek a történelmi emlékezetből táplálkoznak. Meggyőződésem, hogy ezek a sebek gyógyíthatóak. Azonban ha ezeket a sebeket folyamatosan feltépjük, azok soha nem múlnak el" – fogalmazta meg a Kárpát-medencei Megbékélés Mozgalom létrehozásának szükségességét Surján László EP-képviselő azon a nyilvános román–magyar kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a hét végén tartottak a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Hozzátette: a mozgalom lényege, hogy az egyes Kárpát-medencei országok civil szféráinak különböző nemzetiségű képviselői értelmes válaszokat keressenek a történelmi kérdésekre.
„Azt hiszem, az itt élő népek nemcsak a békés együttélésre, de az együttműködésre is képesek" – fejtette ki Surján. Mint elmondta, a megbékélési mozgalom szándékosan civilekre korlátozódik, mivel „a politikusok eleddig nem voltak képesek ilyen téren megvalósításokat elérni".
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy Kolozsvár ennek a megbékélésnek, együttélésnek lehet a szimbóluma, mivel itt több évszázados hagyománya van több nemzetiség békés egymás mellett élésének és együttműködésének. „Fel kell hagynunk az utóbbi kilencven év nacionalista történelemszemléletével, mivel ennek mindig negatív következményei voltak. Erdély valaha különálló állam volt a maga sokszínű kultúrájával. Mindenképp meg kell írnunk a térség ilyen szemléletű történelmét: én ebben látom a történelmi sérelmeink feloldozását" – fogalmazott Ovidiu Pecican kolozsvári történész, esszéíró.
A nyílt vita egy másik résztvevője, Marius Tabacu, a Kolozsvári Filharmónia igazgatója „érdekesnek" nevezte azt a vállalkozást, hogy olyan emberekkel kell megbékélnie, akikre soha nem haragudott. „Bevallom, picit szkeptikusan, de lelkesen csatlakoztam ehhez a mozgalomhoz. Az elmúlt húsz évben több kísérlet is volt erre. Az elsőt 1990-ben tartották Budapesten, Smaranda Enache és Gabriel Liiceanu társaságában én is részt vettem rajta. Sajnos, míg mi ott kint egyeztettünk, addig itthon, Marosvásárhelyen teljesen más irányt vett ez a megbékélés" – mondta el Tabacu.
A Kárpát-medencei Megbékélés Mozgalom első, magyar– szlovák kerekasztal-beszélgetésére 2010 októberében került sor a felvidéki Nagymegyerben. Azóta a mozgalom kiterjedt Szabadkára és Beregszászra, és most a kolozsvári rendezvény révén Erdélyre is.
Az összhang keresése – Az a nemzetiségi kapocs, amely összeköti a romániai magyarságot, nem tudja eltakarni a különbségeket.
Új Magyar Szó, 2011. május 2. – Székedi Ferenc
Annyi bizonyos, miután éveken át a Magyar Polgári Szövetség, illetve a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vagy a Székely Nemzeti Tanács amolyan szabadcsapatként rohangált ide meg amoda a közélet és a politika mezején, jelenleg valamennyien rájöttek arra, amit az RMDSZ már megalakulása pillanatában megérzett: demokratizáló társadalmakban szövegelni lehet ugyan bármennyit és bármikor, de intézményrendszer nélkül lehetetlen felelősségteljesen, gyakorlatiasan, ha úgy tetszik, mérhetően képviselni a romániai magyarság érdekeit.
Annyi bizonyos, miután éveken át a Magyar Polgári Szövetség, illetve a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vagy a Székely Nemzeti Tanács amolyan szabadcsapatként rohangált ide meg amoda a közélet és a politika mezején, jelenleg valamennyien rájöttek arra, amit az RMDSZ már megalakulása pillanatában megérzett: demokratizáló társadalmakban szövegelni lehet ugyan bármennyit és bármikor, de intézményrendszer nélkül lehetetlen felelősségteljesen, gyakorlatiasan, ha úgy tetszik, mérhetően képviselni a romániai magyarság érdekeit.
Más román parlamenti pártokkal is összevetve, az RMDSZ-nek mindig fontos érv maradt a kezében ez a belső intézményrendszer, amelynek kellő kiegyensúlyozottságú kialakításán – az erőteljes központosítás vagy a gyors döntésekre képtelen szétaprózottságok között – nagyon sokat törték a fejüket a korabeli vezetők. Akárcsak azon, hogyan lehet megjelentetni a szervezetben a romániai magyarság soraiban már a kezdetektől érződött gondolati sokszínűséget, lehetőleg úgy, hogy ez különösképpen éles helyzetekben vagy éppen választásokon ne menjen a hatékonyság rovására.
Az első évek majdhogynem örökölt pártszerkezete után így alakította ki az RMDSZ a jól ismert állammodellt, amelyben a Szövetségi Képviselők Tanácsa jelentette a döntéshozatalt, a szövetségi elnökség, a parlamenti képviselet és az ügyvezető elnökség a különböző szintű és feladatkörű végrehajtást, az etikai bizottság azt az Alkotmánybíróságot, amelyről mifelénk manapság ugyancsak sokat hallani, majd az évek során számos működési szabályzat-átírással igyekeztek ezt a szerkezetet összhangba hozni a politikai-társadalmi változásokkal.
Márpedig ezek a változások – szerencsére – bekövetkeztek, és közülük is a legjelentősebb az önkormányzatinak nevezett rendszer kialakulása, még akkor is, ha a kifejezés még mindig a helyi közigazgatás, a helyhatóság túlságosan is előkelő és a szerepköröknek csak részben megfelelő változata. Nem a nagypolitika, nem a társadalomelméletek és nemzeti-nemzetiségi ideológiák, hanem a romániai magyarság hétköznapi, megélhetési, fejlesztési, korszerűsödési kérdéseinek egész sorával küzdő polgármesterei és tanácsosai nyomására az RMDSZ vezetősége rájött arra, hogy nem elegendő a lobbizás, a Bukarestbe, Kolozsvárra vagy éppen Marosvásárhelyre való utazgatás, hanem ezeknek a kérdéseknek olyan szervezett fórumot is teremteni kell, ahol az önkormányzati munka tapasztalatai is rendszerezhetők, érvényesíthetők.
Így alakultak ki a különböző szintű önkormányzati tanácsok, és vezetőik révén kerültek az országos vezetőség elé a mindennapok konkrét, gyakorlati kérdései. Az önkormányzatok azonban nem csupán a szervezet és a lakosság közötti állandó érintkezési felületen tevékenykednek, hanem igen hamar megjelenítettek egy másik gondot is: vajon az RMDSZ többségű helyi tanácsoknak vagy a kisebbségi tanácsi RMDSZ-frakcióknak azt kell tenniük, amit az RMDSZ helyi vezetőségei vagy vezetői sugallnak nekik, vagy éppen ők maguk tekinthetők helyi szervezeteknek? Hiszen az előbbiek óhatatlanul elszürkültek és már-már láthatatlan, hivatali munkájuk csak a választások vagy valamilyen nemzetiségi kampány során lobbant fel.
Az ilyenszerű belvillongások mellett azonban nyilvánvalóvá vált egy másik tény is: az a nemzetiségi kapocs, amely összeköti a romániai magyarságot, nem tudja eltakarni a különbségeket, hiszen a tömbmagyar-szórványmagyar, városi és falusi életvitel, politika és civil szervezetek, vállalkozók és munkavállalók, múltba fordulók és korszerűsödni óhajtók – a sort még hosszasan lehetne folytatni – skáláin olyan jelentős eltérések mutatkoznak, amelyeket nem lehet egyazon megoldási módok alapján kezelni.
A régiós átalakítások, a székelyföldi, partiumi és belső-erdélyi önkormányzati tanácsoknak a létrehozása, amelyre az RMDSZ legutóbbi, váradi kongresszusa lehetőséget biztosított néhány vezetőség-szerkezeti módosítással együtt, csupán az első lépések azok közül, amelyek a szervezetet a megváltozott társadalomhoz alakítják. A továbbiak sem maradhatnak el.
MAGYARORSZÁG
Kövér László nem tud határon túli pártok anyagi támogatásáról
MTI, 2011. május 2.
Kövér Lászlónak nincs tudomása arról, hogy a magyar kormány bármilyen határon túli magyar pártot anyagilag támogatna – írta hétfő számában az Új Magyar Szó (ÚMSZ), amely erről kérdezte az Országgyűlés ülnökét.
"Nincs arról tudomásom, hogy a magyar kormány bármilyen határon túli magyar pártot anyagilag támogatna" – jelentette ki az ÚMSZ kérdésére a házelnök a hét végén Szatmárnémetiben.
A fideszes politikust a lap annak kapcsán kérdezte, hogy – mint a lap fogalmaz – jelenleg a magyar kormánnyal szerződésben álló Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) demokrácia központjaiban is zajlik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzéséhez szükséges aláírások gyűjtése. A lap emlékeztet arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök több alkalommal is támogatásáról biztosította Tőkés Lászlót, az EMNT vezetőjét.
A magyar nyelvű bukaresti napilap tudni véli:az EMNP megalakítása után a demokrácia-központok pártszékházakká változnak. Az ÚMSZ-nek adott válaszában Kövér László a többpárti demokrácia fontosságát hangsúlyozta, és Délvidéket hozta fel példaként. „Lám, a magyarság ott is több pártban politizál, mégis sikeres!" – jelentette ki Kövér László. A Magyar Országgyűlés elnöke Csehi Árpád Szatmár megyei tanácselnökkel és Ilyés Gyula polgármesterrel folytatott pénteki megbeszélése után tartott sajtóértekezletet Szatmárnémetiben.
A magyarországi politikus a Szatmári béke aláírásának háromszázadik évfordulója alkalmából rendezett közös kiállítás megnyitásán vett részt a Szamos-parti városban. A megnyitón Rákóczi Ferencet idézte: „A szabadság csak azzal biztosított, ha a szomszéd egyetért vele!" Kövér beszédében fontosnak nevezte a jószomszédi kapcsolatokat, szerinte a magyar–román együttműködést egyre több területre kellene kiterjeszteni.
Idén is időben érkeznek a határon túlra szánt támogatások
MTI/Bumm.sk, 2011. május 1.
A jövő hét folyamán megjelennek a Szülőföldön magyarul oktatási-nevelési pályázatok, amelyek szakmai előkészítése befejezés előtt áll, a nyári programok pályázatait előreláthatólag május középén írják ki.Ezt a magyar nemzetpolitikai államtitkárság és a Bethlen Gábor alapkezelő közölte a Magyar Távirati Irodával.
Emlékeztettek arra, hogy az eddigi gyakorlat szerint a jogosult határon túli magyar általános és középiskolai diákok, valamint egyetemi hallgatók a következő tanév szeptemberétől jutottak hozzá a támogatáshoz, a lebonyolításban részt vevő szakmai szervezetek segítségével ezt a határidőt az idén is tartani fogják. Ennek első lépéseként a vonatkozó kiírásokat a jövő hét folyamán a szakmai szervezetek segítségével megjelenteti a Bethlen Gábor alapkezelő.
A nyártól esedékes határon túli programokra, illetve civil és szakmai szervezetek támogatására szolgáló nyílt pályázatokat várhatóan május közepén írják ki, itt is jelentős érdeklődésre számítanak.
Az államtitkárság és az alapkezelő közös közleményében felidézte, hogy szombaton hivatalosan is meghirdették a Határtalanul! tanulmányi kirándulások pályázatát a magyarországi iskolák számára, amelyre június 3-ig, az együttműködési programokra június 17-ig lehet pályázni.
Az április 30-i kiírást követő egy napon belül több mint 470 érdeklődő kereste fel a honlapot, így minden bizonnyal szép számmal érkeznek majd érvényes pályázatok.
A közlemény tájékoztatott arról is, hogy a határon túli magyarság forrásait a jövőben kezelő Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit Zrt. bejegyzése a Fővárosi Bíróságon 2011. április 18-án megtörtént. Az alapkezelőt a Magyar Államkincstár ezen a héten ugyancsak nyilvántartásba vette, és biztosította a folyószámla megnyitását. Így a Bethlen Zrt. a többi állami céghez és államháztartási körben lévő intézményhez hasonlóan, teljesen átlátható módon, a kincstáron keresztül bonyolítja pénzügyeit, és elhárultak az akadályok a pályázatok kiírása elől is - tudatta az államtitkárság és az alapkezelő.
„Magyar pénz" csak ősztől
Erdély.ma, 2011. május 1.
Veress László, Kövér Lászlónak, a Magyar Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke a Szatmári Magyar Hírlapnak elmondta, a Szülőföldön magyarul elnevezésű pályázat szeptemberben indul. „A támogatási programot a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) veszi át az Iskola Alapítványtól, ám a kiírás és elbírálás mikéntje továbbra is változatlan marad" – hangsúlyozta a magyarországi tisztviselő.
Veress arról is beszélt kizárólag a Szatmári Magyar Hírlapnak, hogy idén először az óvodásoknak is jár a támogatás. „Az intézkedéstől azt várjuk, ösztönzőleg hat majd a szülőkre, és gyerekeiket a továbbiakban is magyar tannyelvű oktatási intézménybe íratják" – fogalmazott a kabinetvezető.
Megtudtuk, a pályázati kiírás idén is három hónapig tart, a pénzügyek kezelését pedig kizárólagosan az egyik magyarországi érdekeltségű hazai bank veszi át. A tervek szerint Erdélynek 5 milliárd forintos keretet biztosítanak. Kövér László lapunknak kifejtette, a pályázati kiírás objektív okok miatt késett, ugyanis a magyar gazdaság jelenleg nagyon komoly gondokkal küszködik. „Tűzoltó-tevékenységgel sikerült stabilizálnunk a gazdaságot, és előkészítenünk a közeljövőben várható növekedést. Tudom, hogy nagyon sokan számítottak erre a pénzre, és az összeg hiánya komoly gondokat okoz a családok életében. Arra kérek mindenkit, legyen türelemmel, nem fog elmaradni a támogatás" – tette hozzá a házelnök.
Semjén: indul a Határtalanul tanulmányi kirándulási program
MTI, 2011. április 30.
Megjelent a Határtalanul tanulmányi kirándulási program pályázati felhívása; az idei évben a közoktatási intézmények határon túli magyar kirándulásainak támogatására 500 millió forint áll rendelkezésre - jelentette be Semjén Zsolt szombati budapesti sajtótájékoztatón.
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes felidézte: az Országgyűlés tavaly októberben fogadott el határozatot, amelynek célja, hogy a magyarországi iskolások intézményes formában, állami támogatással jussanak el határon túli magyar közösségekhez. Távlati cél, annak segítése, hogy a határon túli magyar iskolákba járó diákok intézményes és támogatott formában eljöhessenek Magyarországra - tette hozzá.
Kiemelte: a rendelkezésre álló összeget évről évre emelni kívánják, és minél több gyermeket szeretnének a programba bevonni. Az állami támogatás most az utaknak mintegy 80 százalékát finanszírozza majd - jegyezte meg.
Semjén Zsolt úgy fogalmazott: egyfajta katalizátorként működnének közre a programon keresztül.
Ahol egyszer egy ilyen kapcsolat létrejött, ott életre szóló barátságok, személyes kapcsolatok születnek. Az a közjogi keret, amit az állampolgársággal a magyar állam megteremt, valós tartalommal, akkor tölthető meg, ha társadalom egésze számára természetes lesz, hogy a határon túli nemzettársaink nem turisták és nem idegenek, hanem ugyanolyan magyarok, mint akik az ország határain belül élnek - mutatott rá a kormányfő kereszténydemokrata helyettese.
Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikai helyettes államtitkár elmondta: két kategóriában lehet pályázni, a tavaly, az Apáczai Közalapítvány által indított kísérleti programban részt vett szakiskolák, valamint 7. osztályok jelentkezhetnek. Az első kategória esetében az a cél, hogy a határon túli magyar intézményekkel testvériskolai kapcsolatot építsenek ki és közös programokat valósítsanak meg. A hetedik osztályosok számára pedig osztálykirándulásokhoz nyújtanak segítséget.
Azt szeretnék, ha az előző évi közel hatezer résztvevőszámot megduplázhatnák, és első lépésként idén legalább 12 ezer diák utazhatna el tanulmányi kirándulásra - hangsúlyozta.
Az MTI kérdésére hozzátette: a pályázatokat június 3-ig várják, az együttműködési programok esetében pedig június 17-ig lehet a kérelmeket beadni.
A döntések augusztus közepéig megszületnek, s aki felkészült, és szeretne határon túli magyar területre kirándulni, szeptembertől már megteheti - mondta Répás Zsuzsanna. Elmondta, hogy egy diákra körülbelül 33 ezer forintos támogatási összeggel számoltak, ebből a szállás és az utazási költségeket lehet állni.
A pályázatokról bővebben a www.apalap.hu oldalon lehet tájékozódni.
Semjén Zsolt elmondta még, hogy április 18-án a Fővárosi Bíróságon megtörtént a határon túli magyaroknak szóló támogatásokat egybefoglaló Bethlen Gábor Alapkezelő bírósági bejegyzése. Ezzel elhárult minden akadály a különböző pályázatok kiírása elől, s a felhívások közzététele május közepéig megtörténhet - tette hozzá.
Hangsúlyozta: mindenki számára átlátható módon valósulhat meg a határon túli magyar közösségek költségvetési támogatása.
Az alap az idei büdzsé alapján mintegy 12 milliárd forinttal gazdálkodik majd.
12 milliárd forint a határontúli magyaroknak
Index, 2011. április 30.
Bejegyezte a Fővárosi Bíróság a Bethlen Gábor Alapkezelőt és ezzel mindenki számára átlátható módon lehet támogatni a határontúli magyar közösségeket. Mindezt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes közölte szombaton azon a fővárosi tájékoztatón, amelyen egy másik program, a „Határtalanul!" elindulását is bejelentette.
Répás Zsuzsanna államtitkár elmondta: ez utóbbi program célja, hogy minél több magyar diák megismerhesse a határontúli magyarok életét, ezért ezeket az iskolai kirándulásokat idén 500 millió forinttal támogatja az állam.
Május közepéig kiírják a pályázatokat a a Bethlen Gábor Alapkezelő forrásaira. Ezek idén 12 milliárd forintot tesznek ki. Semjén Zsolt felhívta arra is a figyelmet, hogy a határon túli magyarok honosítása zökkenőmentesen zajlik.
Eddig csaknem 50 országból 70 ezren kérelmezték a magyar állampolgárságot, akik közül már körülbelül 35 ezer kérelmet már el is bíráltak és a köztársasági elnöknél vár aláírásra. Folyamatos az eskütétel is, kérdésre válaszolva Répás Zsuzsanna elmondta: körülbelül ezren már hivatalosan is megkapták az állampolgárságot.
KÁRPÁT-MEDENCE
Már több mint 70 ezren kérték a magyar állampolgárságot
MTI, 2011. április 29.
Több mint hetvenezren kérték péntekig a magyar állampolgárságot; hetente több mint négyezer kérelem érkezik, ami megfelel az előzetesen prognosztizált adatoknak - közölte Wetzel Tamás miniszteri biztos adatai alapján a nemzetpolitikai államtitkárság az MTI-vel. Eddig közel ezren lettek magyar állampolgárok az egyszerűsített honosítási eljárás révén. Az államtitkárság tájékoztatása szerint péntekig 67.275 egyszerűsített honosítási kérelem érkezett már meg Budapestre, míg további 3.584 kérelem van feldolgozás alatt a külképviseleteken, így 70.859-en nyújtottak be magyar állampolgárság iránti igényt. Hetente több mint 4 ezer kérelmet adnak be a határon túli magyarok, amely megfelel az előzetes hatástanulmány által prognosztizált adatoknak - írták.
Egyszerűsített honosítási kérelmet eddig 69 külképviseleten, 1.009 polgármesteri hivatalban, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal 23 ügyfélszolgálatán és (március 15-től) 26 kormányablaknál nyújtottak be.
A kérelmek körülbelül 40-40 százalékát külképviseletek és az anyakönyvvezetők, míg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal a 20 százalékát vette át. A külképviseleteken a legnagyobb érdeklődés Csíkszeredán, Szabadkán és Kolozsváron tapasztalható, de volt ügyfél Tallinnban, Bejrútban, Abu Dhabiban, Tokióban és Teheránban is.
A döntések előkészítése és a honosítási okiratok az eskütételek helyszínére történő eljuttatása folyamatos, így március 15-től már közel ezren lettek magyar állampolgárok.
Az államtitkárság közölte azt is, hogy Szabadkán, pénteken dél előtt pár perccel Korsós Tamás főkonzul és Babity János vezető konzul átvette a tízezredik ügyiratot. A fiatal ügyfélnek a főkonzulátus vezetői egy Budapest albumot és egy EU-elnökségi ajándékcsomagot adtak át ez alkalomból.
A magyar állampolgárságot január 3-tól lehet kérelmezni az egyszerűsített honosítási eljárás segítségével, amelyet az Országgyűlés az elmúlt év május 26-án hozott döntése tett lehetővé. Az utóbbi négy hónapban a nagyon komoly szervezésnek köszönhetően az eljárás zökkenőmentes, mind a kérelmek átvétele és elbírálása, mind az ünnepélyes állampolgársági eskütételek fennakadás nélkül folynak.
Egyszerűsített honosítás – eddig ezren kaptak állampolgárságot
Kossuth Rádió, 2011. május 1.
Január 3-tól lehet kérvényezni az egyszerűsített honosítási eljárás keretében a magyar állampolgárságot. A környező országokban gond nélkül zajlik az eljárás, Szlovákiában azonban továbbra is nagy az ellenállás.
Eddig közel ezren lettek magyar állampolgárok a januárban bevezetett egyszerűsített honosítási eljárás révén. Szlovákia az egyetlen ország, ahol problémát okoz a magyar szabályozás.
Több mint 70 ezren kérték eddig a magyar állampolgárságot, amit január 3-tól lehet kérelmezni az egyszerűsített honosítási eljárás keretében. A kérelmek 40 százalékát külképviseletek vették át, a legnagyobb érdeklődés Csíkszeredában, Kolozsváron és Szabadkán tapasztalható. Az utóbbi városban Korsós Zoltán főkonzul péntek délben a tízezredik ügyiratot vette át. A magyar állampolgárságért folyamodó fiatal ügyfélnek egy Budapest-albumot és egy EU-elnökségi ajándékcsomagot adott át a vajdasági városban a diplomata.
Eddig közel ezren lettek magyar állampolgárok az egyszerűsített honosítási eljárás révén, amely kapcsán Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár elmondta: gond nélkül zajlanak a kérelmezések, az ügyiratok beérkeznek Budapestre, ahol szintén folyamatos a feldolgozás, ennek eredménye az, hogy nagyon sokan le tudták már tenni az állampolgári esküt – derült ki az MR1-Kossuth Rádió műsorából.
Szlovákia csapdában vergődik
A politikus szerint Szlovákia kivételével valamennyi környező ország tekintetében problémamentes a magyar honosítási eljárás. A helyettes államtitkár úgy véli, Szlovákia még mindig az előző nacionalista kormány csapdájában vergődik ebből a szempontból. Ez az egyetlen szomszédos állam, amely kifogást emelt az egyszerűsített honosítás miatt, és továbbra is próbálják megfélemlíteni az ott élő magyarokat.
Szlovákiában olyan szabályozás van érvényben, amely komoly pénzbüntetéssel fenyegeti azokat, akik nem jelentik be, hogy más állampolgárságot igényeltek, illetve, aki más ország polgára is lesz, az elveszti a szlovák állampolgárságot. Ez egyértelmű fenyegetést jelent a szlovákiai magyarok számára, ugyanakkor – tette hozzá – azt is tudni kell, hogy eddig 52-en vesztették el az állampolgárságukat az említett törvény miatt, akik között csak egy-két magyar van. Ez a szabályozás a szlovák állampolgárokat sújtja nemzetiségre tekintet nélkül – mondta el Répás Zsuzsanna.
„Reméljük, hogy ott is sikerül nyugvópontra jutnia ennek a kérdésnek, és meg fogják változtatni az állampolgársági törvénynek az erre vonatkozó passzusait" – tette hozzá a helyettes államtitkár.
INTERJÚK, ELEMZÉSEK, PUBLICISZTIKA
Demokrácia vagy anarchia?
ÚMSZ, 28. – Székedi Ferenc
Furcsa, hogy az egyre nagyobb számban jelentkező botcsinálta nyelvészek vagy a lassan apadó magyarországi választási kétharmad mítoszteremtő alakulatai még nem találtak ki semmit Gyöngyöspata nevének magyarázatára, noha a kéttagú szó tálcán kínálja a történelmi párhuzamokat: a pata nyilvánvalóan őseink lovas bevonulására emlékeztet, a gyöngyhöz pedig mindig is az ünnepélyesség, a fennköltség érzése társult, így a kettő együtt olyan égi paripát jellemezhet, amely pompás csillagúti vágtája során szikragyöngyöket szór szanaszét és az arra érdemeseket, akár Erdélyben is, szilaj csikóutódokkal és hasonló megnevezésű díjakkal jutalmazza.
Furcsa, hogy az egyre nagyobb számban jelentkező botcsinálta nyelvészek vagy a lassan apadó magyarországi választási kétharmad mítoszteremtő alakulatai még nem találtak ki semmit Gyöngyöspata nevének magyarázatára, noha a kéttagú szó tálcán kínálja a történelmi párhuzamokat: a pata nyilvánvalóan őseink lovas bevonulására emlékeztet, a gyöngyhöz pedig mindig is az ünnepélyesség, a fennköltség érzése társult, így a kettő együtt olyan égi paripát jellemezhet, amely pompás csillagúti vágtája során szikragyöngyöket szór szanaszét és az arra érdemeseket, akár Erdélyben is, szilaj csikóutódokkal és hasonló megnevezésű díjakkal jutalmazza.
Pedig a gyöngyöspatai magyarázatokra egyre inkább szükség lenne, hiszen immár nem csupán Nyugat-Európában, hanem az Egyesült Államokban is egyre nagyobb érdeklődéssel figyelik, hogy egy civilizáltnak mondott, huszonegyedik századi jogállamban hogyan veszik át az állam rendfenntartó szerepét csendőrösdit, katonásdit, idegenlégiósdit vagy gyermekkorukban ki nem tombolt rabló-pandúrosdit játszó, ilyen meg amolyan egyenruhákban díszelgő, magukat polgárinak mondó alakulatok.
Hasonló kezdeményezésekre ugyanis szép számmal akadt példa a történelemben: a huszadik század harmincas éveiben a lakosság jó részének nagy tapsa közepette így kezdődött Németországban a rendcsinálás, rá húsz esztendőre az Egyesült Államok déli államaiban a fehér csuklyás tisztogatóknak csupán az ellentétes bőrszínre kellett figyelniük, hogy azonnal elkapják a kártevőket, a felbomlott Jugoszlávia utódállamaiban a gyorsan önállósodó nemzeti hadseregek mellett egynémely civil csoportosulás is szívesen meglengette az etnikai tisztogatás seprűjét mindazok feje fölött, akik más nyelvet beszéltek, vagy másként imádták a Mindenhatót; imitt-amott, öreg földrészünk különböző országaiban még ma is találni olyan kisebb csoportokat, amelyek egyetlen urat ismernek el: önmagukat.
A következmények pedig majd mindenütt ismertek, ezért nem véletlen, hogy a demokratikus országok megkülönböztetett figyelmet fordítanak a „törvény én vagyok!" típusú magatartások elszigetelésére és jogi eszközökkel történő felszámolására.
Mindenekelőtt az EU elnökségét betöltő magyar kormány érdeke, hogy vessen véget a belpolitikai szempontokra is erőteljesen kacsingató és immár hosszú hónapok óta tartó téblábolásnak, a különböző megnevezések alatt hol itt, hol ott felbukkanó gárdákat ne a demokrácia, hanem az országot bármikor felforgató anarchia eszközeinek tekintse, és ennek megfelelően is cselekedjen. A magyarországi kormánykörökben az egyik leggyakoribb mondat: a kétharmad minket arra hatalmazott fel, hogy gyors intézkedésekkel mentsük meg az összeomlástól a nemzetet. És akkor?
Nemzet – állam – állampolgár
ÉS, 2011. április 29. – ORMOS MÁRIA
Az államok gyakran több állampolgárt foglaltak és foglalnak ma is magukban, mint amennyi egy nemzethez tartozik. A nemzet fő jellemzője, hogy tagjai azonos vagy legalább közel azonos nyelvet beszélnek, van saját történetük, amelyet nagyjából egyformán ismernek, és saját kultúrájuk, amelyet ők maguk alakítottak ki.
Egy állam keretében azonban együtt éltek és élnek ma is olyan csoportok, amelyek az állam hivatalos nyelvét, ha beszélik is, nem tartják a sajátjuknak, és a többségtől vagy a többiektől eltérő eredettudattal és eltérő történelemmel, kultúrával rendelkeznek. Ez a jelenség az ókori birodalmaktól napjainkig ismert. Nem ritka viszont az sem, hogy egy állam kevesebb állampolgárt tarthat számon, mint amennyien azonos nyelvet (is) beszélnek, és történetük, kultúrájuk megegyezik a szóban lévő államhoz tartozó nemzetével. Ők az országhatáron kívül élnek. Tartoznak egy nemzethez, de másik országban állampolgárok, míg a nemzet törzsét magában foglaló ország határain belül többféle eredetű, nyelvű és kultúrájú ember élhet, akik állampolgárok, de nem tartoznak a többséget alkotó nemzethez.
Noha az európai hatalmak évszázadokon keresztül mindent megtettek azért, hogy az ilyesfajta tarkaságot megszüntessék, ez még ott sem sikerült, ahol látszólag teljes volt az állampolgári és a nemzeti egység. Többfelé hirdették a XX. században, hogy országuk „nemzetállam", noha ennek a fele se volt igaz. Másutt az egykori homogeneitás a XX. század vége felé megszűnt. Franciaország, Németország, Svédország stb. például teljesen egynemű volt (illetve annak tűnt) a múltban, ma viszont mindegyik ország területén milliós nagyságrendű nem francia, nem német, nem svéd lakik, dolgozik, és nem kis részük, ha állampolgár, minden alkotmányosan biztosított joggal élhet.
Ha az utóbbi helyzetet vesszük alapul, úgy arra a következtetésre kell jutnunk, hogy manapság Franciaországot nem lehet teljesen azonosítani a franciákkal, Németországot a németekkel és Svédországot sem a svédekkel. Svájc mint állam létezik, és létezik „a svájci" is mint ennek az államnak a polgára, de svájci nemzet nincs. Előfordulhat, hogy egy genfi üzletben meg se akarják érteni a németet, és Frankfurtban úgy tűnhet, hogy a többség hírből se tud a francia nyelvről. Elzászban vonatozva az útitársaktól az ember olyan beszélt nyelvet hallhat, amelyben keverednek a francia és a német kifejezések. Ez a nyelv nem francia és nem is német, hanem elzászi. A népek „nagy kohója", az Egyesült Államok sikerrel összegyúrt számos nem angol nyelvű bevándorlót, mindazonáltal nemcsak az őslakos indiánok, de több bevándorló csoport eredettudata megmaradt vagy újjászületett, és több kisebb-nagyobb csoport megtartotta az angol mellett saját nyelvét, öltözetét, viselkedésmódját is. Az utóbbiak száma a közép- és dél-amerikai bevándorlók miatt mára nagyra nőtt, és ők már az integrálásnak is igyekeznek ellenállni.
A betagolásnak, asszimilálásnak a történelem során többféle változata volt. Nagyjából az mondható, hogy a késztetés a kedvezményektől az erőszakig terjedt, az erőszak pedig ölthetett törvényes formát, de elmehetett a fegyverig és a vérengzésig is. Az európai középkor tele van ilyen történetekkel. Akkoriban az erősebb fél minden következmény nélkül rátámadhatott a gyengébbre, és senki sem kapta fel a fejét, ha egy nemzeti csoportot (skótot, írt, kunt stb.) megtizedeltek, ők viszont sehová sem fordulhattak panasszal. A XIX. század első felében, Napóleon bukása után a szövetkezett hatalmak vezetői a nemzeti mozgalmakat még ugyanolyan jogtalannak és büntetendőnek tekintették, mint bármilyen más lázadást. Ennek a lehetőségnek azonban a század derekán egyszer s mindenkorra vége lett.
Magyarország szempontjából ez azt jelentette, hogy miután visszanyerte szuverenitásának egy részét (1867), a területén élő nem magyar polgárokkal szemben már nem léphetett fel az ismert középkori módszerekkel. A Magyar Királyság az Árpád-ház uralkodása idején számos népcsoportot sikeresen rávett vagy rákényszerített az alkalmazkodásra, a XIX. század vége felé azonban nemcsak az elfogadható módszerek változtak meg, de a belső erőviszonyok is. A tatár dúlás és a török uralom következtében a magyar etnikum meggyengült, a betelepedett nem magyar lakók száma aránytalanul megnőtt, az állam pedig kutyaszorítóba került. Nem tudott jobbat kitalálni, mint azt, hogy az iskolapolitika által magyarosítja az idegen ajkúakat, illetve büntet, ha bárki tiltakozik, vagy jogokat követel. Ekkoriban azonban már nemcsak az érintettek tekintették ezt súlyos sérelemnek, de kezdett kialakulni az az európai közvélemény is, amely minden ilyesfajta lépést, eljárást bűnös, imperialista, elnyomó tevékenységként ítélt el. Még akadt egy állam, amely erőszakkal próbálta megoldani efféle problémáját, de az örmények ellen végrehajtott török brutalitás már olyan felháborodást váltott ki, amelynek a hullámai máig sem csillapodtak le teljesen.
Mit lehetett volna tenni? Akadtak Magyarországon és másutt is, akik a megbékélést elérhetőnek vélték jogok biztosítása, az autonómia elismerése által. Lehet, hogy igazuk volt, de lehet, hogy nem. Mindenesetre attól kezdve, hogy az érintett állam láthatóan bajba jutott az I. világháború idején, és vélelmezni lehetett a vereségét, a belső autonómia elismerésének már minden feltételezett megtartó hatása füstbe ment. Egyformán vonatkozott ez Oroszországra, Ausztria-Magyarországra és Törökországra. Hosszú történelmi trendként e szempontból olyasmi látszik kirajzolódni, hogy amíg egy ország sikeres, és lakói - függetlenül nemzeti gyökereiktől - jól boldogulnak, addig szívesen hangoztatják állampolgárságukat, sőt szívesen azonosulnak is, de ha az ország lejtmenetre kerül, a szembenállás és a szakítás vágya felerősödik. (Még Tirol és Voralberg is el akart szakadni 1918/19-ben Ausztriától.) Az I. világháború végkimenetele ehhez megteremtette az alapot, és a szabadulni vágyók nagy része jelentős nemzetközi támogatást is élvezett. Amely népek nem részesültek ilyen támogatásban (fehér-oroszok, ukránok, kaukázusi népek, makedónok, horvátok, szlovének stb.), nem tudták megszerezni önálló államiságukat.
*
Magyarország esetében az I. világháború vége felé minden együtt volt ahhoz, hogy az történjék, ami történt. Mindegyik nemzet, amely hozzá tartozott (horvát, szlovák), el akarta hagyni, és minden nemzettöredék, nemzetiség (román, nyugat-dunántúli német), amelynek volt hová csatlakoznia, mert a szomszédságban létezett egy állam, amelyhez nemzeti szempontból tartozhatott, mindent el is követett azért, hogy ez bekövetkezzen. Nem volt azonban az előzmények szerves folytatása, hogy különböző, rosszul értelmezett politikai érdekből fakadóan a megmaradt ország saját etnikumának is elvesztette mintegy a harmadát. A békeszerződés következményeként visszamaradt egy majdnem tiszta nemzetállam, de a nemzet mintegy harmada idegen állam polgára lett.
Szeretjük azt hinni, hogy a mi hazánk színtiszta magyar, itt csak a magyarok számítanak, kizárólag rólunk szól, bármit teszünk is, vagy bármit tesz más velünk. Azt hisszük, hogy a tatárok, a törökök, a Habsburgok stb. kizárólag minket, a magyarokat gyilkolták, erőszakolták vagy nyomták el, és másnak a fájdalmát, veszteségét fel sem ismerjük. Ráadásul, Trianon ide, párizsi béke oda, ma sem lakjuk egyedül az ország területét. A lakosságnak mintegy tíz százaléka, még ha beszéli is a nyelvet, nem tekinti magát teljesen, fenntartás nélkül magyarnak. Magyar állampolgárnak igen, de magyar nemzetiségűnek nem feltétlenül. Vagy azért, mert erős az eredettudata, és esetleg őrzi is őshazája nyelvét, vagy azért, mert a többiek, az „igaz magyarok" nem tekintik őt magyarnak. Az idegenség érzetének legjobb tápszere, ha idegenül néznek rád.
Ez a helyzet azért rosszabb annál, mint amilyennek feltétlenül lennie kellene, mert a velünk együtt élő nem teljesen magyarok nagyrészt mégis leginkább magyarok, és csak alig valami választja el őket attól, hogy teljesen azzá legyenek. Elsősorban a romákra gondolok, mivel a többiekkel kapcsolatban nemigen hallható a „másság" hangsúlyozása. Amikor azt mondom, hogy a romák közel állnak ahhoz, hogy teljesen magyarokká váljanak, akkor természetesen nem arra gondolok, hogy az utolsó lépés érdekében felejtsék el önmagukat, és arra sem, hogy aki közülük beszéli valamelyik cigány nyelvet, az tegyen le róla. Nem gondolom, hogy saját zenéjüket verbunkossal vagy magyar népdallal kellene felcserélniük, vagy hogy művészeiknek témát kellene váltaniuk. Azt gondolom ezzel szemben, hogy minden roma gyereknek kell legyen bölcsődéje, óvodája, iskolája, és minden felnőttnek tisztességes megélhetési alapja. Ám azt is gondolom, hogy a gyerekeknek ott kell lenniük a koruknak megfelelő intézményekben, és a felnőtteknek meg kell ragadniuk a munkalehetőséget. Mármint akkor, ha van. Ha van bölcsőde, óvoda, munkahely. E nélkül hiábavaló a beilleszkedésről fecsegni. Ez asszimilálás? Bizonyos értelemben igen. De ez egyszersmind a legfőbb feltétele annak, hogy az idegenség oldódjon és megszűnjön, a határvonal a magyarok és a majdnem magyarok között eltűnjön.
Ehhez persze nem segít hozzá, ha egy alkotmánytervezetben meg sem jelennek mások, mint magyarok, mert ez azt sugallja, hogy az alkotmány csak rájuk vonatkozik, a többiek pedig másodosztályú állampolgárok, akikről még csak megemlékezni sem szükséges. Márpedig az alkotmány nem nemzeti, hanem állami természetű.
Az országban élő teljes lakosságot, az állampolgárok összességét nevezhetjük népnek vagy társadalomnak, de nemzetnek aligha, mert ha ezt tesszük, a közösségből sokakat kizárunk. Ha viszont a kérdés másik oldalát vesszük szemügyre, akkor vajon milyen fogalmat használhatunk azokkal a magyarul jól tudó, a magyar kultúrát magukénak tekintő magyarokkal kapcsolatban, akik ugyanakkor szlovák, ukrán, román, szerb állampolgárok? Abban az esetben, ha maguk is így tartják, őket feltétlenül a magyar nemzet részének tekinthetjük, de az állam részének nem. Vajon lehet-e őket, azokat, akik erre igényt tartanak, részleges állampolgári jogokban részesíteni, ezt vélhetőem a jogászok tudják, ha tudják, eldönteni. Saját történeti ismereteim alapján azt gondolom, hogy részleges jogok biztosítása sosem volt kizárva. Biztosítottak ilyen jogokat az ország területén megtelepedő idegen csoportoknak még akkor is, ha végleges letelepedésükre nem számítottak, illetve adtak ilyeneket tartósan távollévő, új állampolgársággal is rendelkező saját nemzetiségű embereknek. Az igazi kérdés abban áll, hogy vajon meddig lehet elmenni a részleges jogok kiterjesztésében. A mérlegelést vélhetően az irányíthatja, hogy a megadott jogok ne csorbítsák a jogot nyújtó állam saját állampolgárainak jogait, illetve ne károsítsák annak az államnak a jogait, amelynek a kedvezményezettek a polgárai.
Akár ha egy nemzetről, akár ha egy ország lakosságának egészéről, az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy a népéről van szó, mindegyik kategória egységet alkot. A nemzet tökéletes egység a nyelv, a kultúra, a történelmi múlt szempontjából, a populáció egésze viszont a működés szempontjából. Vannak dolgok a magyarok körében, amit egy idegenből érkezett első, másod‑ vagy akár még egy harmadgenerációs leszármazott sem ért meg, másrészt viszont a gazdálkodás, a kereskedés, az ipar, a közigazgatás, a menedzselés, az orvoslás stb., stb. fütyül arra, hogy érti-e valaki az „isa pur es homu vogymuk"-ot, vagy sem. (Arról most ne is beszéljünk, hogy vajon hányan értik a magyar nemzet soraiban.) A kerekek forognak, mert egy nagy sokaság mozgatja őket, mert a nép vagy a társadalom is egységet alkot. Ha sokan mégis kiesnek a rendszerből, azt az egész rendszer bánja.
*
El kell ismerni, mindig voltak és vannak is egyének, akik maguk sem akarnak vagy tudnak a rendszeren belül élni. Ide tartoznak azok, akik ki akarnak tolni vele, és bűntényeket követnek el azért, hogy ellenszolgáltatás nélkül jussanak jóléthez. A lehetőségek skálája széles. A korrupciótól a csaláson, a lopáson és a rabláson át egészen a gyilkosságig terjed. Másokat viszont a rendszer dob ki magából. Ez a nagy csoport több kisebbre bomlik a szerint, hogy a kisemmizett, perifériára szorult ember maga tehet a kudarcáról (lusta, iszákos, drogos stb.), vagy valamilyen rajta kívül álló okból nyomorodik meg. A külső ok lehet elemi csapás (árvíz, belvíz, vörös iszap, cunami, földrengés), egyéni tragédia (betegség, baleset), háború, bombázás, és lehet gazdasági válság. Az utóbbi milliók életét teheti kétségbeejtővé, milliókat taszíthat a páriák világába, anélkül, hogy maguk tehetnének erről. Amikor ilyesmi történik, akár világháború, akár világválság okán, az egész rendszer megbomlik, a kerekek össze-vissza pörögnek, és az áldozatok száma egyre nő.
Mindazonáltal az egésznek továbbra is részei a kárvallottak, és alaptalanul hiszik azok, akik a vihart megúszni vélik, hogy az elszegényedett emberekkel nem is kell törődniük, mert ők, a kivételesek minden körülmények között a tetőn maradnak. Alaptalanul, mert nem zárható ki, hogy a tető is beomlik, az viszont biztos, hogy az egész nem válik működőképessé addig, amíg az állástalan vagy éhbérre szorított diplomások és a kihullott, kitaszított, tönkrement emberek meg nem találják a helyüket. Ehhez a rendszert többnyire át kell szervezni, talán kerékcserére is sort kell keríteni, és ennek érdekében minden felelős embernek törnie kell a fejét. Egy biztos. Ahhoz, hogy az egész ismét működőképes legyen, az állástalan fiatalokról, a munkanélküliekről, az elszegényedett emberekről nem lehet „lemondani". Ebben a vonatkozásban nem „csak" humanitásról, szolidaritásról, empátiáról, karitászról van szó, hanem munkaerőről és agyról is, amire az egésznek (népnek, társadalomnak, országnak) szüksége van.
A korábbi csapásokat (tatár, török és más ártalmak) a továbbiakban nem emlegetem, de azt tisztán látnunk kell, hogy ez az ország a XIX-XX. század során is rengeteget vesztett fizikai és szellemi erejéből. Méghozzá úgy, hogy az esetek egy részében ehhez se töröknek, se tatárnak, se Bécsnek, se Moszkvának nem volt köze. Kezdődött a folyamat a kivándorlással, aminek a hátterében a nyomorúság állt. Folytatódott a XX. században azzal, hogy százával hagyták el az országot fiatal, tehetséges emberek politikai okokból, illetve sokszor azért, mert zsidók voltak, és jól érezték, hogy félniük kell, vagy egyszerűen azért, mert az állam nem biztosította alkotómunkájukhoz a feltételeket. 1945-1949 között került sor a következő hullámra, hogy azután a veszteség tovább szaporodjon 1956 után. Az utóbbi időben többen mondogatják, hogy milyen jó, ha a fiatal orvosok, mérnökök, műszerészek, számítástechnikai szakemberek és bárki, aki külföldön munkát talál, onnan majd hazatérve magával hozza felszaporodott tudását. Igen. Abban az esetben, ha lát bármi okot a hazatérésre. Ismerek államot, amely a közelmúltban úgy küldte Amerikába legjobb fiataljait, hogy nemcsak az anyagi terheiket vállalta magára, de gondoskodott arról is, hogy hazatérve berendezett, működőképes munkahely várja őket. Java részük élt is ezzel a lehetőséggel. A magányos magyar vándornak nemcsak ilyen ígérete nincs, de többnyire hiányzik minden hazai háttere.
Ha elfogadom, hogy egy ország populációja eredettől, vallástól függetlenül egységet alkot a munkálkodás és eredményesség szempontjából, akkor további kérdés, hogy vajon a generációk között lehetséges-e minőségi különbséget konstruálni. Éppenséggel mondhatja valaki, hogy aki már nem dolgozik, csakis terhet jelent a társadalom számára, hiszen a hideg vízre valót se keresi meg. Ellenérv lehetne, hogy előéletében megkereste, mintegy félretette magának, de ezt most ne firtassuk. Fontosabb kérdés, hogy vajon az idős és öreg emberek részét képezik-e az egésznek, vagy csak éppen elfelejtettek idejében félreállni és meghalni.
A jelenlegi állami filozófiák szerint az embereknek jóval tovább kellene dolgozniuk, mint ahogyan ezt jelenleg teszik, vagyis e felfogás értelmében a munkaképességükkel 55-60-65 éves koruk körül még nincs semmi baj, aktív korszakukat éppen ezért nyugodtan kitolhatnák. Egy részük azonban ezt akadályozza, mert makacsul tiltakozik a nyugdíjkorhatár megemelése ellen. Az emelést indokló érv azonban, amely szerintem megalapozott, nehezen egyeztethető össze ama másikkal, hogy a fiataloknak több joguk legyen beleszólni az ország életébe, mint az időseknek. Vagy az egyik szempontot, vagy a másikat lehet elfogadni, de egyszerre hirdetni a kettőt feloldhatatlan ellentmondást rejt magában. Figyelembe veendő továbbá, hogy amíg egy ember él, addig fogyaszt is, vagyis élteti a piacot, és sok más embernek ad munkát. Foglalkozást biztosít számos orvosnak, borbélynak, fodrásznak, közönséget a mozinak, színháznak, sporteseménynek, vásárol könyveket, újságokat (manapság leginkább az idős emberek olvasnak papírról), hozzájárul a turizmushoz. Ám a legtöbb idős ember nem kizárólag azzal tölti napjait, hogy élvezi az élet örömeit.
Sokan dolgoznak nyugdíjas korukban is, vagy azért, mert a nyugdíj kevés, vagy azért, mert nem szeretik a tétlenséget. Sokan szívesen maradnának eredeti munkahelyükön tovább is, de ezt a rendelkezések nem engedik. Nem kevés azoknak a tanítóknak, tanároknak, tisztviselőknek stb. a száma, akik tudnának is, szeretnének is tovább szolgálni, de nem tehetik. Sok ereje teljében lévő ember, főként férfi rokkan bele a korai nyugdíjazásba. Mi több, tudunk jó néhány idős, sőt igencsak öreg emberről, aki hajlott korában alkotta legjelentősebb munkáit - mint például Kant -, vagy vállalt nagy felelősséggel járó feladatot, amelyet sikerrel meg is oldott, mint például Adenauer. Nagy kár érte volna az egész emberiséget, ha ezeket az embereket koruk miatt félreállítják. És még nem szóltam a nagymamákról, akik vállalják a baby sitter szerepét, akik hozzák, viszik, ellátják a gyerekeket, takarítanak, mosnak, főznek, befőznek, bevásárolnak, hogy a lányuk, menyük, fiuk, vejük dolgozhasson.
*
Mindez azonban még mindig mellékes ahhoz az alapvető igazsághoz képest, hogy egy társadalom története kikerülhetetlenül generációs láncolatban zajlik, és ezt a társadalmak többnyire tudják és elismerik. Szülő nélkül nincs gyerek, nagyszülő nélkül nincs unoka, és ezt a sort folytatni lehet a végtelenségig. A magyar közélet egyik nagy baja, hogy minduntalan sáncokat szeretne építeni visszafelé, hogy a sokat tévedő ősökről tudni se kelljen. Ennek egyik megnyilvánulása az a szerencsétlen dolog is, hogy évtizedeken keresztül lehetett és még mindig lehet lebegtetni a diktatúrával együttműködők és a besúgásra vállalkozók, illetve arra kényszerített emberek ügyét. Így azután mindenki gyanús, aki a Kádár-korszakban 18 éves korát túlélte, sőt még emigráns is kerülhet ebbe a helyzetbe.
A II. világháború után a német emigráció kiváló képviselői mély megvetéssel sújtották mindazokat, akik otthon maradtak, mert - mondták - mindegyikük együttműködővé, kollaboránssá vált. Bizonyos értelemben igazuk is volt. Egy diktatúrában ugyanis - kevés kivételtől eltekintve - mindenki együttműködik annyiban, hogy a diktatúra által irányított iskolába, főiskolára jár, a cenzúrázott műveket látja, hallja, olvassa, a felügyelet alatt álló munkahelyen dolgozik, és ha tetszik, ha nem, elfogad további játékszabályokat is, amelyeket szintén a diktatúra alkot meg. Dönt arról, hogy mi jelenhet meg a könyvpiacon, a rádióban, a sajtóban, mit lehet a színházakban előadni, megszabja, hogy ki utazhat külföldre konferenciára, kiállításra vagy kutatni. Előírja azt is, hogy hazatérőben az utazónak milyen formulát kell kitöltenie. Mivel mindenki azt akarta, hogy a gyereke iskolázott legyen, mindenki dolgozni és keresni akart, és minden értelmiségi részt akart venni a nyugati szellemi világban, az bizony valóban elfogadta a játékszabályokat, és ennyiben együttműködött az állammal. Nos, ha az ilyesfajta bűnösöket keresgetjük, akkor a kontinuitást valóban lehetetlen megőrizni az idős és a fiatal korosztályok között.
Nincs azonban kontinuitás szellemi értelemben sem, és így el lehet követni részben ugyanazokat a hibákat, részben akár azoknál még nagyobbakat is, mint amilyenekre a múltban sor került. Az elhatárolódás jegyében az új generáció nem tud olyan előzményekről és eredményekről, amelyek pedig megkönnyíthetnék a dolgát, és lehetővé tennék jó néhány új tévedés elkerülését. Nem szükséges mindig mindent újra feltalálni, hanem építeni lehet a korábbi eredményekre is. A múltban ugyanis eleink nem kizárólag tévedtek, de sok jót is tettek, és sok okos dolgot mondtak, írtak.
Nem kell például azt hinni, hogy a világméretű globalizálódás, valamint a pénztőke túlhatalma valami merőben új jelenség, amire a tudomány tegnap vagy tegnapelőtt jött rá, mivel már volt magyar ember, aki csaknem száz évvel ezelőtt ezt pontosan tudta, vagy ha úgy tetszik: előre látta. A televíziót sem akkor alkották meg, amikor szolgálatba állították, mert volt egy magyar ember, aki már 1925-ben megkonstruálta, csak éppen pénz nem volt hozzá, hogy az új technikát útjára indítsák. Az európai egység gondolata se tartozik az újdonságok közé. Ha nem is számítjuk a néhány korai filozófust és álmodozót, a XX. században sem egyedül Briand francia miniszterelnök jött rá, hogy Európát az egységesülés mentheti meg, de ezt több magyar gondolkodó is teljes meggyőződéssel hirdette.
Elterjedt a szokás, hogy régi színdarabokat új köntösbe öltöztetnek, zenedarabokat átírnak a mai ízléshez igazítva, újra felvesznek klasszikus filmeket új szereplőkkel. Mindezzel nincs is baj, egészen addig, amíg nem kezdik ki az „ős" eredeti, lényegi mondandóját. Amíg egy tragédiából nem lesz bulvár darab vagy egyszerűen giccs. Ám az igazi baj ott kezdődik, amikor valaki a történelmet is át akarja írni. A saját ízlése vagy vágya szerint, és nem azért, mert valamit a múltból - új ismeretek alapján - valóban jobban lehet ma látni, mint korábban. Nem tetszik a „halszagú" testvérség a finnekkel, nosza, keressünk ősöket másutt. A török rokonságot se kedveljük igazán, és noha minden jel ezt igazolja, zárjuk ki őket is, mert a hunok, a sumérok, végső esetben a japánok vagy akárkik sokkal előkelőbb társaság. Az sem szerencsés, ha utólag győzelemhez segítjük Rákóczi Ferencet, legyőzzük a Habsburgokat, megszelídítjük a súlyosan tévedő magyar politikusokat és katonatiszteket, mi több, még a nemzetiszocialista rezsimet is, hogy a szövetségünket vele jobb színbe hozzuk, hirdetjük, hogy mi magunk, egyedül elkergettük az oroszokat, elfelejtve, hogy az utóbbiban maguk az oroszok, valamint szinte az egész világ a segítségünkre volt. Rákóczi, 1848/49 és 1956 elbukott, mert senki se állt mellénk, 1990 sikerült, mert kivételesen sokan segítettek, és pártolt a szerencse is.
Nem szükséges a magyar történelmet újra feltalálni. Ez a történet nem indokolja, hogy állandóan siratóéneket daloljunk magunk felett, de azt sem, hogy az elszenvedett sebeket eltakarjuk. Minden torzítás csak mélyíti a generációs lánc tördeltségét is, szaggatja a társadalmat, újabb és újabb árkokat ás, és nem létező dombokat emel. A szülőket, nagyszülőket és az ősöket el lehet fogadni erényeikkel és hibáikkal együtt. A mai hazai társadalmat el lehet fogadni a nem magyarokkal (nem teljesen magyarokkal), a bajba jutottakkal, a szegényekkel és az öregekkel együtt, sőt el is kell, mert csak velük egész az egész.
Az emberi társadalom természetesen nem biológiai lény, mindazonáltal a maga módján szerves alakulat. Ha nincs ember, aki az utcát, parkot tisztán tartsa, nincs, aki a gátakat gondozza, a vízlefolyókat, árkokat, csatornákat kikotorja, mivel ezeket a munkákat nem fizetik meg, úgy a városokat ellepi a piszok, és mind többeket fenyeget az áradás és a belvíz. Gazdagot és szegényt egyformán. Ha a fiatal szakemberek elvándorolnak, orvoshiány és általános szakemberhiány léphet fel. Munka éppen lenne, munkahely még sincs. Így azután nő a szám és a százalék, amely a munkanélküliséget kifejezi, miközben sok az ellátatlan feladat. Ennek mindenki csak kárát láthatja. Ezért gondolom, hogy a rendszer megjavítását nem lehet elképzelni egyik vagy másik csoport kedvezményezésével mások kárára, egyszerűen azért nem, mert a mások is mi vagyunk.
Szerepjátékok
Háromszék, 2011. május 2. – Farkas Réka
Helyenként bizony kicsit tudathasadásosra sikeredett Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester minap megjelent nyilatkozatsorozata. Hol a kormányzás előnyeit ecsetelgeti, az RMDSZ-es miniszterek, államtitkárok, no meg saját lobbijának köszönhető töméntelen sok pénzt, hol a román hatalom ellenében vívott kis és nagy csatáikról értekezik.
Az oly jól hangzó és sokak által igényelt összefogást emlegeti, ám kizárólag az ellenzéket okolja a konfliktusokért, felsőbbrendű fölénnyel érzékelteti már most azt, ami minden bizonnyal a jövő évi választási kampányok slágere lesz: nem az RMDSZ-en múlik a megegyezés elmaradása. Úgy beszél arról, hogy az egyszerű halandókkal is pontosan meg kell értetni az autonómia lényegét, mintha hét éve tartó politikai pályáját nem erre alapozta volna, nem ennek jegyében nyert volna választásokat több ízben. Hol politikusként, hol városgazdaként, hol civilként szól, igen okosan cserélgetve a szerepeket aszerint, mikor melyik tetszik előnyösebbnek.
Antal Árpád pontosan illeszkedik az RMDSZ ifjabb és idősebb politikusainak sorába. Ügyesen játszanak kormányzati szerepükkel: hatalmon vannak, ha babérokat kell aratni, megvalósítások gyümölcsét leszedni, nem hiányoznak a tornaterem-avatókról, útátadásokról, de távolságtartóak, olykor még bírálnak is, ha megszorító intézkedések kerülnek napirendre, ha a kabinet csetléseiről-botlásairól, hozzá nem értéséről esik szó, és a reform szükségességével, no meg jó szándékuk hangoztatásával igyekeznek takarózni, amikor egészségügyi miniszterük elsietett, átgondolatlan és előkészítetlen intézkedései miatt tiltakozik a fél ország. Nem győzik hangoztatni, mennyi pénzt „szereztek" egyik vagy másik beruházásra, hálára és elismerésre áhítoznak, no meg terelni próbálnak, feledtetni a csökkenő életszínvonalat, az egyre értéktelenebb nyugdíjakat, fizetéseket, a fogyó munkahelyeket, a minden ágazatot eluraló megszorításokat.
Azonos az összefogásról szóló álságos retorikájuk, a „mi nem félünk a versenytől, de nincsenek igazi vetélytársak" típusú megközelítés és az autonómiához való viszonyulásuk. Ne említsünk húsz esztendőt, de jó tíz éve állandó kampánytéma az autonómia, sokan jutottak funkcióba ennek hátán, de üres szólamok pufogtatásánál többet mindmáig alig tettek. S lám, most a huszonötödik órában új elemmel gazdagodik a paletta: politikusaink hárítanak, osztozni kívánnak a felelősségben: a civilek és értelmiségiek szerepét, részvételét emlegetik hirtelen, azokét, akik javának bizalmát elveszítették az elmúlt húsz évben. Akiknek véleményét mindeddig félresöpörték, bírálatukra, szakértelmükre nem, alázatukra azonban annál nagyobb
szükségük lenne.
Instabilitás
Krónika, 2011. április 29. – Balogh Levente
Furcsa lehet azzal szembesülni, hogy ma egy európai országban fölmerülhet: a szabad választások veszélyeztethetik az állam stabilitását. Márpedig Románia kapcsán most pontosan ez a helyzet: egy évvel a választások előtt a Nemzetközi Valutaalap küldöttségének tagjai amiatt aggódnak, hogy a voksolást megelőző politikai kampány lenullázza a mély gazdasági és szociális válságba süllyedt ország kormánya által, a súlyos helyzetből való kilábalás érdekében eddig meghozott intézkedéseket.
Pedig a kormány önmagán kívül jóformán senkit sem hibáztathat azért, hogy a demokrácia egyik legalapvetőbb megnyilvánulási formája ma rizikófaktorként említődik meg. A narancsos-tulipános koalíció nagyobbik pártja, a Demokrata-Liberális Párt ugyanis a 2008-as választások előtt azzal a Szociáldemokrata Párttal együtt, amellyel aztán egy ideig nagykoalícióban kormányzott, olyan, irracionális szintre emelte az ígérgetést, hogy a józan gondolkodású polgár számára már akkor világos volt: az ígéreteket – így az ötvenszázalékos tanári béremelést – lehetetlen teljesíteni, főleg annak fényében, hogy Európa nyugati felén akkor már éreztette hatását a gazdasági válság. Az RMDSZ ezért konkrétan nem marasztalható el, hiszen a három évvel ezelőtti választások előtt – akkor is kormánypártként, a nemzeti liberálisok oldalán – az ígéretcunami csillapításán ügyködött.
Az viszont már a szövetség felelőssége, hogy a közel egyéves ellenzéki lét keserű kenyerétől megcsömörölve a nagykoalíció bukása után kormányra lépett a PDL-vel, legitimálva annak szociális demagógiáját, és a saját nyakába zúdítva a válságkezeléssel járó megszorítások ódiumát.
Most odajutottunk, hogy az IMF attól tart, a kormány azzal növelné népszerűségét, hogy osztogatásba kezd – még akkor is, ha nincs miből. Vagyis épp az az intézmény vált az instabilitás potenciális gerjesztőjévé, amelynek stabilitást kellene teremtenie. Kérdés, hogy ebből okulva belátja: most az a legjobb, ha semmit se ígér – azt viszont betartja, és a siralmas népszerűségi mutatók feltornászásán való ügyködés helyett inkább a gazdaság rendbetételével foglalkozik. Az előzmények – lásd a PDL demagóg ámokfutása – és az előjelek – az optimista nyilatkozatok, a meglebegtetett nyugdíj- és béremelések
nem túl biztatóak.
Fesztivál Liszt jegyében
Krónika, 2011. április 29.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál idén is gazdag zenei kínálattal lepte meg a művészetkedvelőket. Az érdeklődők mintegy száz színvonalas program közül választhattak, a meghirdetett rendezvények jelentős része Liszt Ferenc műveit állította a középpontba.
A zenei seregszemlén neves külföldi és hazai művészek léptek fel, a zenebarát már a program tanulmányozása közben is a bőség zavarával küzdött. A közönség pedig hálásan fogadta a széles kínálatot, a bemutatók java részét táblás házakkal rendezték. Jelen írásban hat koncert élményeit vetettem papírra, s ezzel is csak a fesztivál szűk kivonatát adhatom közre.
A lírai, elégikus Liszt
Bogányi Gergely a Művészetek Palotájában mutatkozott be. A zongoraművész Liszt szakavatott tolmácsolója, zenei megnyilatkozása a magyar művészeti életben mindig fontos eseményt jelent. Legutóbb – a Chopin- év tiszteletére – a lengyel szerző összes, szólózongorára írt alkotásának eljátszásával írta be nevét a magyar zene aranykönyvébe. A most meghirdetett programban először a Négy koncertetűd szerepelt, de az előadó jó érzékkel változtatta meg a műsort, és a melankolikusabb A panasz és a Sóhaj tételek helyett A könnyedség és a Manók tánca bravúrdarabbal alapozta meg az est hangulatát. Ezt egy szintén népszerű, az impresszionizmus előfutárának tartott zongoramű: a Villa d'Este szökőkútjai követte. A zongoraművész mintegy látomásként idézte fel a szerző tivoli élményét. A zeneköltő álma az Obermann völgyében folytatódott. Az opus alapja maga is délibáb, hiszen e völgy a térképen nem is létezik, csupán Étienne Pivert de Senancourt francia író képzeletének szüleménye. A művész Liszt-programja a 104. Petrarca szonettel zárult. A koncert egy kis megpihenést jelentett a nyüzsgő világunkban, Bogányi pianóit a Fazioli-zongorán a közönség lélegzet-viszszafojtva figyelte.
Kőszegen élő Sebestyén Ernő együttese, az Esterházy Trió a Kogart Házban mutatkozott be. A világot járt hegedűművész Nikolaus Makk magyar származású gordonkaművész és Aima Maria Labra-Makk Fülöp-szigeteki zongorista társaságában állt a dobogóra. Az Andrássy úti villa nagyterme ideális hátteret biztosított a koncertnek, a zenészek Paál László, Munkácsy, Mednyánszky képei előtt osztották meg a jelenlevőkkel kivételes tudásukat. Az est első felében egy Haydn- és egy Brahms-trió szerepelt, a második részben következtek Liszt Ferenc művei. A komponista életművében jelentős helyet foglalnak el a parafrázisok, a zeneirodalom klasszikusainak remekművei sokszor a zeneköltő feldolgozásában váltak közismertté. Természetesen Lisztet is utolérte a feldolgozás „végzete", így az est különlegességét ezek az átiratok jelentették. Az Obermann völgye című darabot a fesztiválközönség néhány nappal korábban a már említett Bogányi-koncerten is hallhatta. A feldolgozás nyomán a mű új köntösben tárult elénk, az alaptémák ismerete nélkül akár Brahms vagy Csajkovszkij szerzeményének is vélhette volna a hallgató. Az Epitalamium darabot a szerző 1872-ben Reményi Ede esküvőjére komponálta. Érdekes volt hallgatni az ünnepélyes, de inkább melankóliába hajló zenét, amely előrevetítette az 1848-as forradalom hegedűsének későbbi hányattatott sorsát. A trió tagjai ezt követően gondoskodtak arról, hogy a vendégek jó közérzettel távozzanak, ezért a koncertet a IX. rapszódiával és ráadásként Haydn magyaros rondójával zárták.
A hívő Liszt
Liszt egyházi műveit a Belvárosi Szent Mihály-templomban hallhatta a közönség. A Honvéd Férfikart Rózsa Ferenc vezényelte (orgonán közreműködött Nagy László Adrián), a szólisták betanításában a szombathelyi karnagy ideális segítőtársra talált Strausz Kálmán karigazgatóban. Az énekkar már számos Liszt-mű előadásával bizonyította kivételes tudását, a kórusművek egy része lemezen is hozzáférhető. E fesztiválprogramban a szerző kevésbé ismert alkotásai szerepeltek. Az Ima Paolai Szent Ferenchez kompozíció különlegessége, hogy a zeneszerző fohászát saját védőszentjéhez írta. A Domine salvum fac regemt (Isten óvd a királyt) a Carl Alexander weimari nagyherceg beiktatási ceremóniájára írta Liszt. Az est fénypontját a Cantico di San Francesco magyarországi ősbemutatója jelentette. A mű érdekessége, hogy mind a mai napig egyetlen kiadásban sem jelent meg, csupán kéziratban létezik. Az autográf nagyon rossz minőségben maradt fenn, az Erdélyben is ismert karnagy, Rózsa Ferenc időt és fáradságot nem kímélve „restaurálta" a kéziratot, így megjelenése esetén újra közkinccsé válhat a sokáig mellőzött mű. Az első változat baritonszólóra, egyszólamú férfikarra és orgonára (illetve zongorára) íródott. A kompozíciót később Liszt dolgozta át nagyzenekarra, és ez lett a mű második változata, immáron Szent Ferenc himnusza a Naphoz címmel. A kórus méltó volt régi híréhez, s Rózsa Ferenccel együtt méltán aratott sikert e ritka, felemelő összeállítással.
A Krisztus-oratórium élményét a debreceni zenészeknek (Csokonai Színház) köszönhettük. Liszt e páratlan alkotása jól ismert a magyar közönség előtt, a Hungaroton két kiváló felvétele is megjelent korábban, Forrai Miklós és Doráti Antal interpretációja egyaránt sikeres volt, az előbbit a Hungaroton újra kiadta az évfordulóra. Az 1866-ban befejezett művet 1873-ban a weimari Herder- templomban mutatták be a szerző vezényletével. Az opus három részben, Karácsonyi oratórium, Vízkereszt után, Passió és feltámadás állít zenei emléket a Megváltónak. Kocsár Balázs emlékezetes estével ajándékozta meg közönségét. Kiváló zenei ízléssel, visszafogottan idézte a „legszentebb történetet". Az oratóriumot szcenírozva adták elő, a zenéhez tökéletesen simuló koreográfia Gemza Péter művészetét dicsérte.
Liszt a színpadon
A budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara az Operaházban emlékezett meg a magyar zeneszerzőről. Az Operaház zenészeiből álló együttes három népszerű művet, a Mephisto-keringőt, a Mazeppát és a Les Préludest tűzte műsorára. Természetesen a színpadon adták elő, s ez talán jelképes is, hiszen mindhárom alkotás programzene, képszerű, s egyben színpadias is a hallgató számára. A Mephisto-keringőt egykor Nicolaus Lenau bánáti születésű osztrák költő verse inspirálta. A mű zongora- és zenekari változata is ismert, s Liszt virtuóz nagyságát jellemzi, hogy a zongoraváltozat talán kifejezőbb, mint e feldolgozás. Az est legjobban sikerült alkotása a Mazeppa volt, a lóra kötözött kozák vezér száguldását, vergődését s felemelkedését tökéletesen adta vissza az együttes. Meg kell emlékezni a pulpituson helyet foglaló vendégkarmesterről, Ainars Rubikisról is. A fiatal, ambiciózus rigai művész átéléssel, romantikus lelkesedéssel dirigálta Liszt műveit.
A fesztivál igazi meglepetése Don Sanche, avagy a szerelem kastélya című operájának előadása volt. A dalmű Liszt fiatalkori műve, még nem töltötte be a 14. életévét, amikor bemutatták. A zenetörténészek is elnéző jóindulattal tekintenek e korai alkotásra, s mikor a 80-as években a Hungaroton közkinccsé tette a művet, a lemez akkor is inkább a vájt fülűek polcain talált helyet. Egykor, a Magyar Rádió népszerű műsora volt a Ki nyer ma? Minden bizonnyal, ha idéztek volna e zenéből, a hallgatóság java része Donizetti, vagy Rossini alkotását sejthette volna benne. Ne feledjük, a Don Sanche a kiforratlan Liszt művészetének a lenyomata. A történet viszonylag egyszerű: Don Sanche udvari lovag bebocsátást kér a szerelem kastélyába, a varázsló Alidor birodalmába. A misztikus helyre viszont csak szerelmével együtt léphet be, ellenben imádottja, Elzire hercegnő kezére más is pályázik. A darab természetesen hapienddel s örömteli kórussal fejeződik be. Anger Ferenc rendező e sematikus mesét vehette kézbe, viszont fantáziája nyomán az elfeledett mű újjászületett. Paródiát láthattak a nézők, víziók kavalkádját, néha dévaj commedia dell'artét, amely azonban sohasem lépte át a jó ízlés határait. A Szegedi Nemzeti Színház kiváló zenekara és kiváló énekesei sikerre vitték e méltán elfeledett operát. Az együttes élén az a Pál Tamás állt, akinek nevéhez egykor a lemezfelvétel is fűződött.
A nézők még mosollyal az arcukon ültek be a Dante-szimfóniának a Szegedi Kortárs Balett által megálmodott kompozíciójára. Az előadás az első rész tökéletes ellenpontja volt, az emberi élet gyötrelmeit és örömeit tárta elénk. Dante és Vergilius transzcendens útja a purgatóriumon, a poklon és a paradicsomon keresztül vezet. Feltárulnak előttünk a pokol dübörgő kapui, a purgatórium epekedő lírája és a menny boldogsága. Roberto Galvan koreográfiája megragadó, a táncosok, az egyszerű díszlet és a fényjáték az argentin mester méltó társai voltak. Tűz és víz volt a két felvonás, az elsőben a szereplők és a rendezés emelte fel magához Liszt zenéjét, a másodikban már a zseniLiszt mutatkozott meg, s az előadás szereplői nőhettek fel a halhatatlan magyar zeneköltőhöz.
Csermák Zoltán
A szerző a Magyar Televízió kiemelt szerkesztője
Interjú Tőkés István nyugalmazott teológiai professzorral
Krónika, 2011. április 29.
1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnás községben. A kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerez diplomát 1938-ban, majd Németországban és Svájcban képezi magát. Vásárhelyi János püspök hívására tér haza. 1940-től püspöki titkár, 1945-től az Erdélyi Református Egyházkerület egyház-igazgatói, előadói tanácsosa. 1957-ben az egyházkerület generális direktorának, 1974-ben főjegyzőjének választják. 1973 októberétől a kolozsvári protestáns teológián a református újszövetségi exegézis és bibliai teológia professzora. 1983-ban külső nyomásra nyugdíjazzák.
-Amikor március 14-én átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, azt mondta, nem tartja dolgának, hogy önmagáról beszéljen. Baj, ha én most mégis Önről faggatnám?
-Én azt gondolom, amit az Úr Jézus Krisztus mondott: „haszontalan szolgák vagyunk, mert amit cselekednünk kellett, azt cselekedtük." Ezt szívemből mondom.
-Ön 1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnáson, ami akkor még Magyarország keleti peremvidéke volt, de augusztus 27-én következett a román betörés, amely leginkább éppen a Székelyföldet veszélyeztette. Kellett menekülniük?
-Igen. Én akkor háromhetes voltam. A szüleim Kolozsvárra hoztak, itt is kereszteltek meg. Ott található a nevem az alsóvárosi anyakönyvben. A román csapatokat aztán német segítséggel kiűzték Erdélyből. Jól emlékszem, beszédtéma volt a családban, hogy a házunkban egy német tiszt volt elszállásolva. Amikor távozott, levelet hagyott hátra, hogy jól érezte magát, és mindent nagyon köszön.
-Középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. Milyen szellem uralkodott a 20-as, 30-as években a Székely Mikó Kollégiumban?
– Az egy hagyományos világ volt a maga szigorú rendjével. Szeptemberben bevittek, és ott voltunk karácsonyig, aztán kezdődött megint a tanulás és tartott húsvétig. Közben a családunkkal nem is találkoztunk. Olyan közösségi tudat alakult ki ezekben az években, amit később sem az egyetemi évek alatt, sem a külföldi tanulmányok során nem tapasztaltam. A háromszékiségnek is volt valami különös íze. Sokat tréfálkoztunk, de a tanárainkat tiszteltük, szerettük.
Mindez a berendezkedő román adminisztráció korában történt.
Ennek annyi jele volt, hogy a Református Székely Mikó Kollégium nyilvánossági jog nélkül maradt. A kollégium nem adhatott diplomát, az érettségire Brassóba kellett jelentkeznünk. Ott ismeretlen tanárok előtt románul kellett vizsgáznunk. Nem voltak előre megszabott tételek, azt sem tudtuk, hogy mit kérdeznek. De sikerült.
-Lelkészcsaládban született. Természetes volt, hogy folytatja a hagyományokat, és lelkésznek tanul?
-Az biztos, hogy hatással volt rám az, ahogy édesapám a lelkipásztorságot szemlélte. Mehetett volna városra, de ő 40 éven át Málnáson szolgált. Azt mondta, oda rendelte az Úr, és ott maradt. Olyan közösségi élet alakult akkor ki a falvakon, amelynek ma nyomát még Kolozsváron sem látom. Az emberek gyakran emlegették: Trianon utáni világban élünk. Az egyháznak pedig rendkívül fontos szerep jutott a lelkiség kialakításában. A magyarság és az egyház élete valahogy összefonódott. Egyszer Kós Károly mondta nekem: „nézz ide, fiam, én minden vasárnap ott vagyok a templomban, de nehogy azt hidd, hogy olyan fene hívő ember lennék, csak tudom, hogy a református egyház nélkül Erdélyben nincs megmaradás." Az volt a közszellem, hogy nekünk a népet kell szolgálnunk, és a népet lelkipásztorként lehet a legjobban szolgálni.
-A 30-as évek végén Németországban, majd Svájcban tanult. Megtörténhetett volna, hogy ott éli le az életét, ha nem hívják haza 1940-ben püspöki titkárnak?
-Még csak véletlenül sem merült fel a kint maradás gondolata. A fordítottja annál inkább. Vágytam haza.
-De hát ebben az időben született Makkai Sándor püspök híres levele, hogy nem lehet kisebbségiként élni Erdélyben. A püspök át is telepedett Magyarországra.
-Az egész erdélyi közvéleményt erősen foglalkoztatta Makkai Sándor esete. Mindenki elítélte őt. Az volt a köztudatban, hogy itt kell maradni Erdélyben, és a püspök rosszul teszi, ha elmegy. Az volt az általános nézet, hogy akinek már egy pár holdas földje van, az maradjon, és éljen itt. A falu pedig abban az időben a magyarságnak a termőtalaja volt.
-Ön mégis a városban, Kolozsváron élte le az életét.
-Svájcban tanultam, amikor Vásárhelyi János püspök levélben kérdezett, hogy akarnék-e püspöki titkár lenni. Elfogadtam a felkérést, és a püspöki titkárság ráállított egy pályára. A falusi életre voltam beállítva, a feleségem is gyakran felvetette, hogy nyugodtabb lenne az életünk egy falusi közösségben. Engem azonban megválasztottak ennek-annak, magántanári képesítést, doktorátust szereztem, és jólesett, hogy figyelembe veszik olykor a véleményemet.
-Éppen abban az időszakban dolgozott a református püspökségen, amikor megszilárdult az ateista, kommunista hatalom. Épp az Ön fia, Tőkés László állapította meg a szekusdossziéi áttanulmányozása után, hogy a Ceauşescu-diktatúrában mindkét református püspökség a Szekuritáté fiókintézményeként működött. Hogy élte meg a kommunista hatalom durva beavatkozását?
-Megjelent egy könyvem, amelyben feldolgoztam az erdélyi református egyház életét 1944-től 1989-ig. Ebben is leírtam: az egyháznak és a Szekuritáténak a történetét nem lehet elválasztani. Ez volt életem nagy kérdése, hogy miként lehet megélni a román kommunista világban úgy, hogy ne adjam fel a hitéletemet, a magyarságomat. Egyszer Vásárhelyi János püspökkel Bukarestbe utaztam, és elmondtam neki: a köztudatban az él, hogy ő szinte-szinte árulója a református egyháznak, Márton Áron, a római katolikus püspök viszont a nehéz helyzetben is helytáll. Ő azt mondta: „nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és a lelkészeinek nincsen családja. Ő ezt a felelősséget nem viseli a vállán." Azt mondta, bárcsak eljönne az az idő, amikor felelősségre vonják a döntései miatt. Úgy vallotta, a romániai egyházi élet az ortodoxok kezében van, és a református egyház úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház. De kemény küzdelmet is folytatott a vallástanítás ügyében, a könyvtárak, a levéltárak átadása, az iskolák államosítása dolgában. Persze sikertelenül.
-Csak a cölibátuson múlt volna, hogy a Márton Áron vezette római katolikus egyház jobban viselte a gyűrődést?
-Borotvaélen hánykódott az ember, hogy egyfelől a hitének és a magyarságának eleget tegyen, de az állammal se bocsátkozzék reménytelen küzdelembe. 1948-ban a református, a lutheránus és az unitárius püspökök a görögkeletiekkel együtt aláírták az egyezséget az állammal. Márton Áron erre nemet mondott. A katolikus papság sorában az a tudat is erőt adhatott, hogy mögöttük van Márton Áron, a püspök mögött pedig ott áll a római pápa. Hiába nem volt konkordátum a katolikus egyházzal, a pápára mégis tekintettel volt a hatalom. Ezután kell eldönteni, hogy bűnösök voltak-e a református egyház vezetői, vagy megfelelően igazodtak a helyzethez. Az biztos, hogy 1948-tól az állam beavatkozott az egyház életébe, 1960 után pedig Nagy Gyula püspök egyenesen a Szekuritáté embere volt.
-Ön nyolc gyermek édesapja. Milyen körülmények között éltek, amikor a nagycsaládot vállalták?
-Mi a feleségemmel már az esküvőnk előtt úgy tekintettük, azért fogunk megházasodni, hogy gyermekeink legyenek, hogy dolgozzunk a népünkért. Számomra a 127. zsoltár volt az eligazító. „Az anyaméh gyümölcse: jutalom." Most a gyermekeim, unokáim családjában azt mondják: egyél drágám, vigyázz magadra, nehogy legyengülj. Nálunk az volt a jelszó: annyit egyél, hogy jusson a másiknak is. Voltak idők, amikor csak szilvaízes kenyeret tudtunk adni a gyermekeknek, a nyomorúságos világban küzdeni kellett az életért. A feleségem sokszor mondta, 72 hónapon át volt állapotos, az anyaság volt a foglalkozása. Mégsem volt kérdés, hogy esetleg valamit másképpen kellett volna tenni. Minden gyermekemben megvolt a tisztelet eme magatartás iránt, de a példát egyik sem vitte tovább.
-Kopp Mária magatartás-kutató szerint immár tudományosan is bizonyított: a harmonikus családi viszonyok meghosszabbítják az életet. Benne van István bácsi 95 évében a család?
-Nem a nagycsaládi eszme vezetett. Nem a nagycsalád adott hozzá az élethez, hanem a hit alakította ki a nagycsaládot. A nagycsalád a jutalom volt. Nem győzöm eleget vádolni az egyházat azért, hogy nem képviseli ezt a lelkiséget. Ha pedig az egyház nem képviseli, ugyan ki képviselhetné? Egyszer egy televíziós vitát hallottam erről, és tetszett Csoóri Sándor álláspontja. Leültem, és egy levélben megírtam neki, miként látom az erdélyi demográfiai kérdést. Le is közölte a levelemet a Hitelben.
-Ebben Ön azt is kifejtette: nem lehet megmenteni egész Erdélyt. Szűkíteni kellene a területet, amelyre a magyar intézményeket telepítik, amelyre a magyar tőkeáramlás irányul.
-Igen. A levél megírása óta még határozottabban állítom: nekünk nincs mit keresnünk az egész erdélyi területen. Ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead. Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, melyik az a terület, ahol a Székelyföldtől a határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de el kell érni, hogy ez a terület afféle nyúlványa legyen az anyaországnak. Olyan világot kell ezen a területen kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznek az emberek, hogy ne csak innen áramoljon oda a lakosság.
-Lemondana erdélyi területekről?
-Én Fogarasról például lemondanék. Azt mondanám az ott élő magyaroknak: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide. Ha ott maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de ezt az ajtót a felséges úr becsukta. Ahhoz pedig, hogy a gondolat érlelődjék, beszélni kellene róla. Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő. Most sehol nincs magyar jövendő; még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott. Most, ha jegyet kérek a vasútállomáson, azt mondják: poftiţi. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának a 80 százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is mondtam, de ő leintett, hogy ez egy álom.
-Szokott vele vitázni?
-Három évvel ezelőttig vitatkoztam olykor, de annyira élesen szembekerültünk egymással, hogy felhagytam a vitákkal. Miért vesszek össze a fiammal, ha neki más a véleménye? Azt azonban neki is látnia kell, hogy a mai erdélyi élet a magyarság sorvadásának a világa. És ezt a sorvadást nem akarjuk észrevenni. Akár a saját családomra gondolva is állítom, hogy vígan megyünk tönkre. Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás. De sajnos ezt a szellemet az egyházainkban sem látom. A református lelkészek is csak prédikálják, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom, aztán fütyülnek rá.
-No persze a sok gyermek sok aggodalmat is jelenthetett. Nem voltak olyan pillanatok például 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti? Került-e ellentmondásba a szülői féltés annak a tudatával, hogy László igaz ügyet képvisel?
-Lászlót mindenki féltette. Az a gondolat is felmerült a családban, hogy okos dolog-e feszíteni a húrt. A Panoráma-interjú előtt nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet. Azután azonban már arra is kellett gondolni, hogy cudarul fellépnek ellene, hogy esetleg letartóztatják. Őt azonban senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább. Én pedig a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta, ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állni. A család részéről minden támogatást megkapott, és lehet, ez is tartotta benne a lelket a nehéz időkben.
-Változott-e az István bácsi szemlélete e hosszú élet során? Bölcsebbnek érzi-e magát most, mint mondjuk 45 éves korában?
-A fontos kérdésekben nem változott az álláspontom, de a mai gondolkodásommal pár kérdésben változna a szemléletem. Ma másképpen látom azt a modus vivendit, amelyet az egyház a kommunista román állammal kialakított. És bizony az egyházon belül nekem is volt beleszólásom a dolgok alakulásába. Én is azt mondtam, hogy élni kell, és ha már a görögkeletiek megegyeztek az állammal, nekünk is bele kell illeszkednünk a rendbe, nem fordíthatjuk a feje tetejére az egész világot. Ma már nem biztos, hogy ezt képviselném.
-Felró magának valamit?
– 1948-ban még nagyon fiatal voltam, és az egyházon belüli befolyásom sem volt túlságosan nagy, de a későbbi időkben biztosan lehetett volna többet vállalni. A mai bölcsességemmel, a mostani eszemmel határozottabban képviselném azt a gondolkodást, amit akkor csak úgy mutyiban képviseltünk. Szókimondóbb lennék, többet vállalnék. Bizony, több lehetőséget lehetett volna találni az igazi ügy képviseletére.
Vigyázat, csalnak!
Szatmári Magyar Hírlap, 2011. május 2. – Ilonczai Gyöngyi
Számomra mindaddig teljes mértékben szimpatikus volt a Fidesz, ameddig meg nem választották. Azokat az értékeket képviselték – elméletben –, amire vártam, úgy látták a dolgokat, ahogy azt egy "paraszt-gondolkodású", azaz reális és valósághű gondolkodású ember látja. Mondom, mindaddig, ameddig meg nem választották. Méghozzá félelmetes fölénnyel. Ettől a pillanattól kezdve váltak egyre unszimpatikusabbá. Soha nem egészséges egyetlen párt, egyetlen vezető kezébe adni a hatalmat, kiszolgáltatottságot szül.
Erdélyi magyarként soha nem szerettem a "féltéglával a mellemet verem" típusú magyarkodást. Most pedig egyre inkább ez a "menő". Az újonnan feltörekvő magyar pártban hatalomra és pozícióra kerülnek azok az emberek, akiknek eddig az élet más területén nem sikerült egzisztenciát teremteni. Miközben nem látják át, hogy amőbaként szívja őket magába egy hatalom, amelyeknek bábjai lesznek.
A két fentebb kifejtett dolog pedig szorosan kapcsolódik a jelenben.
Nemrégiben Szatmárra látogatott Kövér László, az Országgyűlés elnöke, aki arra a kérdésre, hogy támogatják-e egy helyi párt kifejlődését, s nem tartanak-e attól, s személyesen ő nem érzi-e majd kényelmetlenül magát attól, hogy a következő választáson az erdélyi magyarságnak nem lesz képviselete a román parlamentben – kitérő választ adott.
Közben a magyar pártnak – ahogy a nagy multinacionalis cégeknek is, amelyek ellen mellesleg annyira küzdenek – létszükséglete a helyi magyarság "katonasorba állítása", hogy új választókat (piacot) találjanak ahhoz, hogy a következő választást is fölényesen nyerhessék. Mivel saját országukban egyre népszerűtlenebbek lesznek, aközben szétzilálják az erdélyi képviseletet, nem adva helyette semmilyen követendő szövetséget.
A magyar állampolgárságot nem adják "ingyen", naivság lenne ezt gondolni. Nem hiába toborozzák oly híven a helyi magyarokat, hogy kérvényezzék azt. Kelléknek kellenénk majd a következő magyarországi választáskor. Hiszen aki most kérte a magyar állampolgárságot, az már szinte biztos, hogy rájuk fog szavazni. Mert biztosak lehetünk abban, hogy addig átviszik – tűzön és vízen –, hogy megadják a határon túliaknak is a választójogot.
Eközben a következő romániai választáson a román parlamentben az itteni magyaroknak nem biztos, hogy lesz képviseletünk, a széthúzás miatt. Annak ellenére, hogy az életünket a román politikusok fogják majd meghatározni és nem a magyarok.
A magyarországi politikusok már megint csak kihasználnak, szemérmetlenül manipulálni akarnak minket.
|
