Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a tekintetes székely székek követeit, a „vármegyei” magyar közösségek jelenlevő képviselőit, külön köszöntöm jelenlevő katalán barátainkat, továbbá mindazokat, akik fizikai valóságukban vagy csupán lélekben, de velünk voltak az elmúlt órákban, szerte a nagyvilágban, Európán át egészen Kanadáig. Köszöntöm tehát mindazokat, akiknek a mai a nap a Székely Szabadság Napja volt, és akik azért gyűltek össze, hogy világgá kiáltsák: szabadságot a székely népnek, autonómiát a Székelyföldnek. Tegyem hozzá e kiáltáshoz a magamét: autonómiát Erdély népeinek, sajátosan az erdélyi magyaroknak, és – miért ne? – a Kárpát-medence minden magyar nemzeti közösségének.

Jó érzés volt ma itt lenni Marosvásárhelyen a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél. Felemelő érzés volt együtt azt kiáltani, hogy nem félünk. Talán ez volt az, amit a legfelszabadultabban kiáltotta a jelen levő több tízezer ember, mintegy jelezve, hogy lezárult egy korszak a marosvásárhelyiek lelkében, sikerült végre megszabadulni az egykori, 23 évvel ezelőtti fekete március rossz szellemétől. Áttört a gát, a közösség ismét felfedezte önmaga erejét és ez bizony nagy dolog.

Igen, egy régi folyamat új kezdete a mai nap. Új kezdet, mert egy közösség – mi magunk – a demokrácia legmagasabb formájához, a részvételi demokrácia eszközéhez nyúlt. Akkor szokott ehhez az eszközhöz nyúlni egy közösség, amikor a politikai képviselete csődöt mond. Íme, ez a közösség hatásosan nyúlt ehhez az eszközhöz a mai napon. Annyira hatásosan, hogy holnaptól már nem lehet az autonómia kérdését lesöpörni az asztalról, mint eddig. Az autonómiaküzdelmünkben új időszámítás kezdődik. De nem jelenti azt, hogy az autonómia az ölünkbe hull. Nem jelenti azt, hogy mindenki hazamehet, mert elvégezte a dolgát. Feladatunk és küldetésünk összegyűlni ismét, amikor úgy érezzük, hogy ismét ki kell emelni a kátyúból a szekeret. Az autonómiát a közösség úgy tudja kiharcolni, hogy rákényszeríti politikai képviseletét a helyes cselekvésre, ha az magától nem teszi a dolgát. Lám, milyen erővel bírunk, ha együtt mozdulunk: elérjük, hogy még azok is eljöjjenek Marosvásárhelyre, akik egy héttel ezelőtt még becsmérlően nyilatkoztak erről a megmozdulásról. Olyan politikai vezetők is itt voltak, akik még egy héttel ezelőtt diverziót kiáltottak, vagy kishitűségük kinyilvánításával próbáltak eltántorítani a közakarat kinyilvánításától. Lám, a közösségnek milyen ereje van. Mégis idejöttek, lehajtott fejjel koszorúztak, nyilatkoztak, aztán hazamentek. Mert másképp nem tudtak volna saját választóik szemébe nézni. Remélem, hogy jó lecke volt nekik.

 

Azt kérdezte tőlem a mai napon az egyik román hírtelevízió munkatársa, nem érzem úgy, hogy ez a nyomásgyakorlás egyik formája, amit csinálunk? Mondtam: dehogynem, pontosan ezt akarjuk. Nyomást akarunk gyakorolni a döntéshozókra, hogy tegyék a dolgukat. Mert nem tehetik meg, hogy ennyi ember legitim és demokratikus úton megfogalmazott akaratát figyelmen kívül hagyják.

 

Kedves Székely Nemzeti Tanács, hadd köszönjem meg, hogy itt lehetek mellettetek. Hogy az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács társszervezői lehettünk ennek a csodálatos együttlétnek. Jó érzés volt itt lenni veletek. Tudnotok kell, hogy itt vagyunk és itt leszünk veletek mindig, amikor szót kell emelni az autonómia ügyéért. Felemelő érzés volt itt lenni Sánta Imre barátommal és harcostársammal együtt, aki az Erdélyi Magyar Néppárt szónoka volt a mai napon, de jó érzés volt itt lenni a többiekkel is, akik ugyanazt az igazságot mondták ki a maguk szavaival: a múltunk, jelenünk és jövőnk szülőföldünkhöz, Erdélyhez köt és hogy ezt tudatosan tervezhessük magunknak, ahhoz az autonómia a megoldás. Területi autonómia a Székelyföldnek, sajátos jogállás a Partiumnak, kulturális autonómia minden erdélyi magyarnak. Hangosan és szépen szóltak szónokaink, rezonált rá lélekből a sokaság, vidámak voltunk és elszántak. Jó érzés volt együtt lenni a sok fiatallal, rácáfoltunk a huhogókra, akik a jövő nemzedéket már a határokon túl látják. Ma igen is bebizonyítottuk, hogy legtöbben Erdélyben, Székelyföldben gondolkozunk, jövőt magunknak és az utánunk jövőknek itt tervezünk. Erről szólt a székely szabadság ünnepe.

Befejezésképp hadd gratuláljak én is a díjazottaknak, de előtte lehajtott fejjel emlékezem örök barátomra és egykori harcostársamra, Birtalan Ákosra, a Gábor Áron-díj egykori kitüntetettjére. Élmény volt vele együtt dolgozni és az is megtiszteltetés volt számomra, hogy néhány esztendővel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, a Gábor Áron-teremben én tarthattam a laudációt, amikor a Székely Nemzeti Tanács a Gábor Áron-díjat neki adományozta. Isten nyugtasson békében, drága barátom!

A Gábor Áron-díj az idén is méltó helyre kerül: egy rendkívüli személyiség és nagy tudású ember, Pál Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia tagja kezébe. Gratulálok neki. Mint ahogy szívből gratulálok a csíkszeredai hokicsapatnak, akik minden alkalommal, amikor jégre lépnek, a Székelyföld autonómiájáért és a székely szabadságért küzdenek. Kívánok nekik szép sikereket a jégen és az életben mindannyiunk örömére.

Tisztel ünneplő közönség! Magunknak pedig azt kívánjuk, hogy a székely zászló, belső anyaországunk és a székely autonómia szimbóluma örökké lobogjon mind a székelyföldi köztereken, mind a lelkünkben, annak jeleként, hogy örökségünkhöz ragaszkodunk, azt megőrizzük és gazdagítja adjuk tovább az utánunk jövőknek.

Isten minket úgy segéljen!

IWIW Twitter Facebook Yahoo MyWeb Google