|
EP-ALELNÖK
Egyházügyi konferencián elnökölt Tőkés László Esztergomban
Erdély.ma, 2011. november 12.
Az európai pártok legnagyobb családja, az Európai Néppárt (EPP) képviselőcsoportja megtartotta 14., Vallások közötti párbeszéd elnevezésű konferenciáját – áll Tőkés László EP-alelnök közleményében.
A szakmai tanácskozáson, melyet 2011. november 10–11. között Esztergomban szerveztek meg, az egyházak és vallások Duna-régióbeli szerepéről értekeztek az előadók. A magas szintű konferencián az EPP-frakció tagjai, a magyar kormány képviselői, vallási vezetők vettek részt. Az egyház és az állam kapcsolata húsz évvel a berlini fal leomlása után című panelbeszélgetés elnöke Tőkés László, az EP-alelnöke volt.
Az Európai Néppárt, amelynek a Fidesz és a KDNP is tagja, a Vallások közötti párbeszéd konferenciával élen jár abban a folyamatban, amit a Lisszaboni Szerződés már előír, vagyis az európai intézményeknek párbeszédet kell folytatniuk az egyházakkal. Ennek megfelelően, az EPP 14. konferenciáját tartotta meg a témában, melyet ezúttal Esztergomban, a Szent Adalbert Központban szerveztek meg.
A konferencián a magyar és a szlovák miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt és Ján Figel’, valamint Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek és Othmar Karas, az EPP képviselőcsoportjának alelnöke, a Vallások Közötti Párbeszéd és Vallásügyi Munkacsoport elnöke is megnyitóbeszédet mondott.
Szájer József, az EPP EP-frakciójának alelnöke a házigazda Fidesz–KDNP nevében üdvözölte a konferencia résztvevőit, rámutatva arra, hogy Magyarországon az állam és egyház szétválasztása megtörtént ugyan, de a kettő kapcsolatára a kooperáció a jellemző. Ehhez kapcsolódva Semjén Zsolt az egyház és az állam elválasztását természetes állapotként értékelte, ami azonban szerinte nem jelenti az egyház és a társadalom egymástól való elválasztását, hiszen skizofrén állapot volna – mondta – hogyha mi, akik egyszerre vagyunk tagjai az egyháznak és polgárai az államnak, nem vennénk részt a társadalom életében. „Az egyház és az állam együttműködik annak érdekében, hogy az egyház a társadalom szolgálatában kifejtse tevékenységét. Tehát, ha el is választották őket, de összedolgoznak” – mondta a kereszténydemokrata politikus.
Ján Figel’ Közép-Európáról mint közös hazáról szólt, majd beszélt arról, hogy azon a Mára Valéria hídon érkezett Esztergomba, amely magyar, szlovák és európai hozzájárulásból épült fel. A szlovák kormányfőhelyettes beszélt a nemrég elfogadott Duna-stratégiáról, s kifejtette, hogy az európai folyó az együttélést, az együttműködést és a közép-európai népek közösségét szimbolizálja.
Erdő Péter az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnökeként és a Szent Adalbert Központ házigazdájaként üdvözölte a jelenlévőket, majd felvázolta a magyarság évezredes történelmét, amelynek nyomait Esztergom, államalapító Szent István királyunk szülővárosa,valamint a magyar katolikus egyház és a magyar királyság egyik ősi központja ma is magán hordozza.
Othmar Karas ugyancsak a Duna kapcsán a víz vallási jelképiségéről értekezett, s a katolikus, a protestáns és az ortodox egyházak meghatározó jelenlétét emelte ki a tizennégy Duna-menti ország vonatkozásában. A politikus a békés együttélés, a szolidaritás és az ideológiák helyett az értékek fontosságát hangsúlyozta beszédében.
A konferencia szekcióüléseinek témái között szerepelt a vallás küldetése a világi társadalomban, a vallási szereplők hozzáállása az erkölcsi kérdések nyilvános megvitatásához, az állam és az egyház kapcsolata, a vallás jelenléte a sajtóban, az együttműködés a politikusok és a vallási vezetők között.
Szájer József kiemelte még, hogy a Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jétől törvényes keretet biztosít a vallási párbeszédnek. Rüdiger Noll, az Európai Egyházak Konferenciája Egyház és Társadalom Bizottságának igazgatója pedig az európai egyházak együttműködésének irányelveit meghatározó Ökumenikus Charta 10. évfordulójára emlékezett. Európa és az egyházak világa e két dokumentumon keresztül is találkozik egyazon szándékkal, az egymással való párbeszéd szándékával.
Tőkés László az apostoli köszöntéssel üdvözölte az általa elnökölt panelbeszélgetés hallgatóságát. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke témaindító beszédében az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvet idézte, mely 5. részének 29. versében az áll: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek”. Mint fogalmazott, „állam és egyház 1989 utáni viszonyáról szól ez a panel és keresztény hitünk szerint általánosan érvényes az imént idézett ige. „Gyakorló püspökként 19 esztendőn át naponta szembetaláltam magam az alapvető kérdéssel: hogyan viszonyuljunk a posztkommunista román államhoz, mely magával hozta a kommunizmus örökségét. A totális kiszolgáltatottság állapotában éltünk 1989-ig – alárendelve az ateista-kommunista és sokszor erőszakos hatalomnak –, de 1989-et követően még mindig az állami centralizáció jellemezte a kultusztárcát. Továbbra is úgy viselkedett a minisztérium, mintha mi az ő alárendeltjei lettünk volna. Ez különösen érzékenyen érintette a kisebbségi közösségek egyházait” – fogalmazott.
Tőkés László arra is rámutatott, hogy Romániában hivatalos államvallásként működik és viselkedik a Román Ortodox Egyház (BOR), a kisebbségi egyházak ma is alárendelt szerepet játszanak, sőt, az is megtörtént már, hogy a BOR diktált a kultuszállamtitkárságnak. „Mi katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok és baptisták ilyen körülmények között követeltük vissza a kommunizmus idején elkobzott tulajdonainkat, ingatlanainkat, levéltárainkat. Másfelől egyházainknak mintegy 1000-1500 iskolája is volt. A mai napig tulajdonainknak csak a 30 százalékát kaptuk vissza, oktatási intézményeinkből pedig alig kéttucat iskolát állítottunk helyre. Közben pedig ez az egyházpolitika folytatódott. Nemhogy szétvált volna állam és egyház, hanem Bukarest továbbra is uralta a hitéletet, és anyagi eszközökkel próbálta a kiszolgáltatott egyházakat befolyása alatt tartani. Ilyen szempontból tehát nekünk nagyon jó, ha az állam elválik az egyháztól, viszont az az állam és az egyház közötti együttműlödés lenne kívánatos, ami Magyarországon is megvalósult. Az exkluzivizmus helyett a komplementarizmus, a szeparáció helyett a kooperáció – ahogy Szájer József fogalmazott” – vázolta fel az ideális helyzetet az EP alelnöke, majd az egyház társadalmi szerepvállalásának fontosságáról értekezett. „Az egyháznak szerepe van a társadalomban: a társadalmi igazságosság és a demokrácia szolgálatában kell tevékenykednie” – mondta Tőkés László, aki szerint a rendszerváltozás folyamatában is fontos, hogy a lassú, békés átalakulást az egyházak ne nézzék tétlenül, hanem vállalják a rájuk eső szerepet az átalakításban.
A panelbeszélgetés első előadója, Tadeusz Pieronek krakkói püspök a lengyelországi helyzetet elemezte. Kijelentette: jelentős nézetkülönbségek – néhány kisebb kivételtől eltekintve – az állam és az egyház között nincsenek. Lengyelországban külön bizottság kezeli az ilyen kérdéseket, amely állami és egyházi tagokból áll, és széleskörű feladatkörrel rendelkezik. Pavla Bendová, a cseh kulturális minisztérium egyházügyi osztályvezetője országa egyházügyi szabályozásáról tartott beszámolót. Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára Magyarországnak a keresztény értékrend melletti elkötelezettségét hangsúlyozta. Mint mondta, az Orbán-kormány az együttműködő elválasztás modelljére törekszik állam és egyház viszonylatában. A politikus kiemelte annak fontosságát, hogy az államtól kizárólag azon egyházak kapjanak állami támogatást, amelyek valódi egyházi tevékenységet folytatnak.
A panelben elhangzottakat összegző zárszavában Sógor Csaba EP-képviselő megjegyezte: „Ha a világban keresztényüldözés van és keresztény emberek halnak meg hitükért, az azért is történhet meg, mert a keresztény gyökerű Európa szemérmesen hallgat – talán szégyenli keresztény múltját, talán nem meri megélni keresztény hitét. Hallgatása azonban bűnrészességet eredményez.”
EMNT/EMNP/D.K.
Erdely.ma, 2011. november 14.
A Szórványtanács megalakulásával, annak konkrét struktúrájának, céljainak meghatározásával zárult a Konferencia az Erdélyi Szórványért második, brassói tanácskozása. A november 12-i eseményt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete a Brassói Magyar Napok keretén belül szervezte a Reménység Házában, olyan neves előadók részvételével, mint dr. Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő (BGA) Zrt. vezérigazgatója és Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója.
A Szórványtanács alakuló ülését Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke vezette, a jelenlévők között szerepelt Bajtai Erzsébet nagykövetné asszony, Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Máté Sándor, unitárius lelkész, ifj. Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke, Boros Rezső, az Erdélyi Magyar Ifjak Szórványért szakcsoport tagja, Szász Ágnes, az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, valamint helyi vállalkozók és az EMNT területi szervezeteinek képviselői.
A Szórványtanács megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, melynek alapjait a május 13-14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le (itt született meg annak a szórványstratégiának a vitairata is, melyet Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Szakbizottságának elnökeként tett le a MÁÉRT asztalára).
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: „Az EMNT harminc Demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.” A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórvány-megyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek, köztük dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, dr. Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István „Tiszti”, a Lasarus Alapítvány elnöke, és nem utolsó sorban Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, akit a jelenlevők felkértek a Szórványtanács irányítására, dr. Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke titkári segítségével. „A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél.” – jegyezte meg Szegedi László, miután megköszönte a bizalmat, kihangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, akik saját forrást is biztosítanak majd a munkacsoport programjaihoz.
A Szórványtanács munkáját máris elkezdte, – körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit –, személyes felkeresések, kérdőívezés, statisztikai felmérések előzik majd meg a konkrét megoldás-csomagot.
|
Egyetértés az EMNP és az LMP között
|
|
|
|
Szabadság, 2011. november 12.
Sajtótájékoztatón ismertette november 10-én Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke és Dorosz Dávid, a Lehet Más a Politika (LMP) országgyűlési képviselője azon informális egyeztetés eredményeit, amelyet a két politikai alakulat folytatott egymással. A megbeszélés során öt fontosabb témakört érintettek a felek, melyek kapcsán elmondható, hogy javarészt egyetértés van az EMNP és LMP között.
Amint arról már beszámoltunk, a találkozón szó esett a verespataki bányakitermelés és a ciántechnológia alkalmazásának ügyéről, amelyet mind a magyarországi politikai alakulat, mind a frissen alakult erdélyi párt határozottan ellenez. Említést tettek a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem körül kialakult méltatlan helyzetről is. Ennek kapcsán Dorosz Dávid kifejtette, hogy a hatályos román törvényeket betartva kell rendezni az oktatási intézmény ügyét, és az erdélyi magyarságnak élnie kell az új oktatási törvény adta előnyökkel is. Az autonómiatörekvések kapcsán leszögezte: az LMP álláspontja és határozott nemzetpolitikai állásfoglalása szerint nem az anyaországból kell az erdélyi magyarság számára megoldási lehetőségeket kínálni. Mindemellett az LMP támogatja az önrendelkezés jogos igényét, hiszen azt a romániai magyar közösség is megoldásnak tekinti. A szülőföldön való maradás elősegítésében kitűnő eszköz lehet egy széleskörű autonómia kivívása, melyért az Európai Zöld Párt tagjaként az LMP a továbbiakban is lobbitevékenységet szándékszik folytatni. A népszámlálás kapcsán a magyarországi képviselő hangot adott reményének, hogy az adatok összesítése után a magyarság számára kedvező eredmények látnak napvilágot.
Gergely Balázs örömét fejezte ki azt illetően, hogy az LMP figyelmet fordít a határokon kívül élő magyarságra, ugyanakkor üdvözölte a magyar kormány szándékát, amely szerint a 2012-es magyarországi költségvetésben nagyobb keret áll majd a határon túli szervezetek rendelkezésére. Elmondása szerint az EMNP határozott szándéka konzultálni a magyar és román politikai alakulatok többségével, hiszen a párbeszéd kiemelt feltétele a szakmai és érdekképviseleti munkának. Meglátása szerint a kedvezően alakuló támogatáspolitika is annak a bizonyítéka, hogy egy pozitív folyamat indult el a magyarországi közéletben, a pártok között egyre gyakrabban alakul ki konszenzus a fontos nemzetpolitikai kérdésekben.
|
RMDSZ
MTI, 2011. november 13.
Az RMDSZ főtitkára örvendetesnek nevezte, hogy a szocialisták nemzetpolitikájuk újraértékelésére készülnek; Kovács Péter az MSZP budapesti kongresszusán szombaton azt mondta, a pártnak mindenekelőtt azon határon túli magyarok felé kell nyitnia, akik nem tudják elfelejteni a 2004. december 5-ei népszavazás eredményét.
Kovács Péter szerint a határon túli magyaroknak mindenekelőtt arra volna szükségük, hogy Magyarország olyan regionális hatalom legyen, amely képes megakadályozni egy szlovákiai nyelvtörvényt vagy a szerbiai kollektív bűnösségre vonatkozó kezdeményezést.
Az RMDSZ főtitkára ugyanakkor komoly eredményként értékelte a könnyített honosítás lehetőségét, ha az a szülőföldön maradással párosul. A kettős állampolgárságnak magyar választójoggal kell társulnia, de oly módon, hogy az ne ossza meg a magyar társadalmat – mondta.
ERDÉLY
Erdélyi Napló, 2011. november 14. – Dénes Ida
Verespatak lassan már nem az Erdélyi-szigethegység települése. A szűkebb értelemben vett Erdélyi-érchegység aranynégyszögének egyik faluja erdélyi üggyé vált az utóbbi évtizedben. Létezik ugyanis egy bányanyitási terv, melyet egyesek iszonyú pénzösszegek árán, teljes erőbedobással támogatnak, mások anyagiaktól függetlenül, legalább olyan hévvel támadnak.
A számos ismerős és ismeretlen adattal, hírrel szembesülve hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy Verespatak is múlttal rendelkező és álmokat szövögető hely valamint közösség kies hazánkban. Ez utóbbiért talán nincs jogunk senkit elítélni.
November első és talán legszebb vasárnapján alkalmam nyílt az Erdélyi Kárpát-Egyesület kolozsvári kirándulóihoz csatlakozva fizikai valóságában is látni a települést. Bár az élmény még friss, ha azóta híreket hallok Verespatakról (lásd például a kolozsvári, egykori New York kávéház „elfoglalása”), másként gondolok vissza. Többször találkoztunk utunk során a „Mentsétek meg Verespatakot! Látogassatok el (Salvaţi Roşia Montană! Vizitaţi-o)” felirattal. Mindezzel egyetértve, addig is, amíg a kedves Olvasó maga szerez verespataki tapasztalatokat, lássuk, mi fogadja a településre érkezőt.
Politikai és civil szervezetek, magánemberek illetve kormányok bányanyitással kapcsolatos, eltérő álláspontjait ezúttal nem ismertetjük részletesen. Azt viszont tudni kell, hogy a beruházás elkezdéséhez szükséges engedélyek közül jobbára már csak egy, a környezetvédelmi hiányzik. Legutóbb a Verespatak mellett található Kirnyik hegy részesült régészeti mentesítésben, azaz „felszabadult” az örökségvédelem béklyói alól, és így a kitermelés célpontjává vált.
Lenn a mélyben a római tárnák
Verespatakra érve első állomásként a közel 2000 éves római tárnákat látogattuk meg. A múzeumként működő galériák valódi aranybányák voltak, napjainkban villanyfénnyel kivilágítottak, hajdanán csak mécsesek segítették a látást. Változatlan viszont a vésővel és kalapáccsal kialakított tárnák trapéz alakú formája, s a járatok „szelleme”. Amennyiben nyitvatartási időben érkezünk, szakavatott román nyelvű tárlatvezetésre számíthatunk. A verespataki bányászat történelmének stációi a bányabezárásig tartanak, de vezetőnk természetesen nem ússza meg az RMGC terveire vonatkozó kérdéseket sem. Válasza finoman hárít, ő szakember, szempontja tehát elsősorban szakmai, ám verespataki lévén természetesen szubjektív is. A lényeg: a bányásztelepülésnek kell a munka, az aranynak a földben nincs értéke. Az viszont szerinte is fontos, hogy egyensúlyt találjanak a természet és az emberi beavatkozások következményei közt. További részletekről érdeklődjünk a megfelelő helyeken – zárja mondandóját.
A történelmi utazás – mely három helyszínen: a tárnákban, a felszínen található feldolgozó eszközöknél, valamint a düledező zárt helységben található fényképkiállításon zajlik – a Krisztus előtti időkből indul, az Ázsiából érkező népek folyó menti aranymosásával. A nemesérc „forrását” keresve találnak rá a verespataki lelőhelyekre. Jönnek aztán – az előadott történet szerint – a géta-dákok, dákok, s kisvártatva a rómaiak is, akik tudták, mit keressenek: Decebal kincse állítólag 164 tonna aranyból, és 330 tonna ezüstből állt, nem csoda hát, ha áll Traianus oszlopa… A színes történet következő szereplői a provinciai időkben hadifoglyokként Verespatakra hurcolt rabszolgák: 10 év munka után szabadságot ígértek nekik, de legtöbbjük egy esztendeig sem bírta az embertelen körülményeket. Ha tehették, inkább a gladiátor életet választották, mint a bányák mélyét – hangzik a tájékoztatás. Jönnek aztán a különféle telepítések, illírek, dalmátok, így a római uralom ideje alatt megközelítőleg 500 tonna aranyat termeltek ki. Vándornépeken és magyar királyokon keresztül, a monarchia idején át ugorjunk a közelmúltig: a 2000 év alatt 19 szinten összesen 400 méter mélységig jutottak le, 150 km járattal. Vezetőnk szerint napjainkban 43 bejárat ismert, de ez a szám valamikor 170 is lehetett. Léteznek egészen szűk járatok, de vannak templom nagyságú galériák is, tudhattuk meg.
A több mint 150 lépcsőfok alján folytatódik a történet: az idők során körülbelül 1900 tonna aranyat bányásztak ki Verespatakon. A mai tartalék további 300 tonna arany és 1500 tonna ezüst, viszont igen kis koncentrációban. Ezért szükséges egész hegyeket kitermelni. Az egymással szomszédos Kirnyik és Várhegy például nagyjából egyforma magasságúak voltak – tudtuk meg a mélyben –, az 1970-ben elkezdett külszíni kitermelés miatt viszont a Várhegy ma már 160 méterrel alacsonyabb társánál.
Az arany szelleme
Ezek nem gyerekmesék – hívta fel a figyelmet a helyi idegenvezetőnk –, hanem olyan történetek, amit a felnőttek, az idős bányászok meséltek egymásnak a kocsmában vagy éppen munka közben. Létezik ugyanis az arany szelleme (románul „vâlvă”-nek hívják), aminek semmi köze a halottak világához, egyszerűen az arany fantomszerű lelke. Mert ahol valamiből igazán nagy gazdagság van, annak lelke is kell legyen, s ez a szellem őrzi a kincset. A bányászok állítólag sokat meséltek az arany szellemével való találkozásokról. Ezeknek egy része magyarázható fantáziával, fáradtsággal, a földalatti munka körülményeivel, gyenge fénnyel, kevés oxigénnel. Ám a számtalan történet egy része mégiscsak megmagyarázhatatlan. A találkozások vagy jót eredményeztek, vagy bajt hoztak a bányászra. A szellem általában ködszerű fényként érkezik, esetleg hangjelenségek, ének társaságában, és többnyire fekete vagy fehér, hosszú ruhát viselő nőként írták le. A tisztességesen igyekvő embernek aranylelőhelyet mutatott, a kapzsi bányászoknak viszont szó szerint nyoma veszhetett.
Konkrét esetet dolgoz fel az olasz származású Mihăilă Gritta legendája, aki – mint korában sokan – bérbe vett egy területet Verespatakon, és kitartóan arany után kutatott. A több éven át tartó munka során egyszer csak találkozott az arany szellemével, aki – mivel látta, hogy a bányász régóta próbálkozik – felajánlotta, hogy lelőhelyet mutat neki, amennyiben az ember elmondja, mit tervez busás vagyonával. Gritta megígérte, hogy 7 templomot és 7 iskolát épít az aranyból, s mivel a válasz tetszett a szellemnek, megmutatta a lelőhelyet. Történetünk emberi főszereplője betartotta ígéretét, pedig egy olyan korban élt, amikor egyik napról a másikra gazdaggá lehetett válni. A valóságos aranyláz hatására távoli helyekről is érkeztek próbálkozók, koncesszióba, százalékért cserébe vettek bérbe területeket. Vezetőnk szerint Verespatakon akkoriban kaszinó is működött, bálok váltották egymást, pezsgett az élet.
Épített valóság
A 2000 éves tárnákból, a római sírok és faragott emlékek mellől Verespatak történelmi központjába vezet utunk. Történelmi, mert a polgármesteri hivatal például már lent van az újabb részen. Valóságos kampányháború közepén érezheti magát az ember a száz-kétszáz éves épületek közt. Különböző szervezetek és egyesületek székelnek ezen a kiemelt helyszínen, s közülük is legkiemeltebb pozícióban az RMGC tájékoztatási irodája található (a Campania Salva?i Ro?ia Montană turisztikai információs pontja nem ezeknek a szomszédságában van). Közvetlen közelében található például az Abrudbányai és Verespataki Magyar Kulturális Egyesület turisztikai információs központja, azé az egyesületé, amelyik szeptember folyamán elítélte Tőkés László EP-alelnök beruházásellenes álláspontját. Ugyanez az egyesület az RMGC-től kapja a történelmi központba található irodáját.
Az épületek nagy részén a házszámon kívül a kanadai cég logójával ellátott táblák állnak. Ezek többnyire rövid információval is szolgálnak az adott ingatlanról. A „megbélyegzett” házak már a cég tulajdonai. A másik kategóriába tartozó épület kevésbé feltűnő, de annál egyértelműbb táblával hirdeti, hogy „Ez a tulajdon nem eladó”. A falurész egyébként kihalt. Egyetlen, teljesen felújított épület a bányászati múzeum. El lehet gondolkodni rajta, hogy a valóban értékes, épített örökséget miért éri meg felújítania az RMGC-nek. A válasz valószínűleg a rendkívül intenzív reklámkampányhoz köthető: a társadalmi kedélyek megnyugtatása céljából (a szóróanyagban olvasható információ szerint a település központját akkor restaurálják, amikor a bányaterv elnyeri az összes engedélyt).
Hosszan filozofálhatnánk azon is, hogy ki miért nem adta el ingatlanát. Kirándulásunk során tetemes összegekről hallottunk, de az RMGC kiadványa sem palástolja, hogy az egyik elköltözött család például városi tömbházlakást, valamint egy kisebb településen további két lakást és autót vásárolt az ellenértéken, és „még bankbetétre is maradt”… Nem találkoztunk sok emberrel az utcákon, csak a Fenyő-tótól lefele jövet telt meg a völgy valami furcsa élettel: az egyik udvaron idős bácsi játszott németes keringődallamokat kihangosított szintetizátorán.
A történelmi központ állítólag megmarad. Ezt tanúsítják az RMGC tájékoztatási irodájában kiállított, munkafázisokat bemutató makettek és szóróanyagok. A hogyan, kinek és miért további kérdés marad, bár az irodában határozottan állítják, hogy virágzó turizmust lehet ott kiépíteni.
Árva templomok
A legszomorúbb látványt mégis az árva templomok nyújtják. Bár többnyire vigyáznak rájuk a környező bányászjeles sírok, és a mókusok is kedvelik a vadont. Idegenvezetőnk szerint a faluban 14 unitárius, 45 katolikus és 4 református hívő él. Az első két istenháza restaurált, ám az elhagyatottság érzése így sem csökken. A református templomban a látszat sem fényes: nem áltat senkit, omladozik, bár állítólag hamarosan rendbe teszik majd.
Aki holdbéli tájra kíváncsi, ellátogathat az eddigi külszíni fejtések maradványaihoz és merenghet… Hogy a beruházás megkezdése után ki akar vagy fog majd Verespatakra látogatni, a jövő kérdése. Egyelőre Verespatak a leírt állapotok szerint „él”. Bár az arany szellemével személyesen nem találkoztunk, de valószínűleg őrzi még a kincset, s feltehetően összefut majd a kitermelőkkel is. Vajon hogyan viszonyul majd hozzájuk: varázsmese vagy rémtörténet lesz a vége?
Verespatak községközpont, 14 település tartozik hozzá, ősi aranybányász településnek számít. A rómaiak idején Alburnus Maior volt a neve. 2002-ben 1369 lakosából 55-en vallották magukat magyarnak (összehasonlításképp: 1910-ben a 2907 összlakosságú falu lakójából 1481 magyar és 1412 román nemzetiségű volt). Tetemes nemesfémtartalékát a kanadai érdekeltségű Gabriel Resources Ro?ia Montana Gold Corporation (RMGC) nevű leányvállalata szándékszik kitermelni ciános technológiával. Külszíni fejtéssel a Verespatakot övező négy hegyet gyakorlatilag a földdel tennék egyenlővé, a Verespatakkal szomszédos Szarvaspatak helyére pedig egy völgyzáró gáttal ellátott hulladéktárolót terveznek. További beszédes számok: a tervek szerint a bányászati tevékenység 1258 hektár (vagyis 12 580 000 m2) nagyságú területet érintene, a kitermelés 15 éve alatt 215 millió tonna érc feldolgozásához 200 ezer tonna cianidot használnának (összehasonlításképp: a Szent Anna tó „csupán” 200 000 m2, vagyis 20 hektár). A 215 millió tonna hulladék egy 360 hektár területű zagytározóba kerül majd. Román állami arany- és ezüstkitermelés Verespatakon 2006-ig folyt. A közel tízéves félelmek a 2000-es évben történt tiszai ciánkatasztrófa szomorú tapasztalatain alapulnak.
Erdély Tv, 2011. november 14. – Pintye Amália
Áprilisra halasztották a nyárádszeredai alpolgármester és tanácsosok perét. Mint ismeretes Marius Pascan, Maros megye prefektusa perelte be a nyárádmenti kisváros vezetését, mondván, azok nem hajlandóak főterük egy részét átadni az ortodox egyháznak, hogy ott templomot építsen.
Nyárádszereda két hektáros főteréből valóban az ortodox egyházé 1022 négyzetméter, viszont azt senki sem tudja, hogy pontosan hol van ez a terület. A város vezetése szerint mindenképpen az egy hektáros főtéri parkon kívül. Zöldövezetre viszont építkezni nem lehet. Míg nem tudják pontosan, hol kell átadniuk a területet, addig nem mérhetik ki azt az ortodox egyháznak, és így nem tudnak eleget tenni a bírósági végzésnek sem.
A prefektus szerint a nyárádszeredai városvezetés szándékosan halasztja az ügy megoldását, ezért fejenként 6000 eurós kártérítést követel mind a 15 tanácsostól és az alpolgármestertől is. Az ügyről a bíróság dönt majd.
Eredeti tervek szerint november végén tárgyalták volna az ügyet, tegnap viszont elhalasztották 2012. áprilisáig.
Erdély Tv , 2011. november 12. – Székely Varga Edina
Továbbra sem hajlandó létrehozni az önálló magyar főtanszéket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusa, pedig erre az új tanügyi törvény kötelezi.
A kétharmados román többségű testületet egy hónappal ezelőtt a Tanügyminisztérium is felszólította a charta módosítására. Ennek ellenére változtatás nélkül küldték vissza a dokumentumot a szaktárcának.
Ezért akár a teljes költségvetését is megvonhatják a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek, ha továbbra sem tartja be a törvényt, mondta az Erdély Tv híradójának Borbély László.
Borbély megvalósíthatónak tartja a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatát. Vagyis azt, hogy Bukarest a MOGYE finanszírozásának leállítását használja szankcióként, ha az egyetem szenátusa nem hagyja jóvá a magyar tagozat beindítását.
Az RMDSZ-t okolja Szász Jenő
Háromszék, 2011. november 12.
Zavarja Szász Jenő MPP-elnököt az, ahogyan az RMDSZ a népszámlálás előzetes adatait értékeli, meglátása szerint semmi ünnepelnivaló nincs azon, hogy a románság nagyobb arányban fogy, mint a magyarság, hiszen húsz év alatt majdnem kétmillióról alig 1,3 millióra csökkent a romániai magyarság lélekszáma.
Az RMDSZ húsz éve kisajátította a magyarság közéleti képviseletét, 1996 óta folyamatosan a hatalom részesei, de hiába próbálják sikerként eladni a mostani eredményeket, nagymértékben felelősek azért, hogy ilyen sokan elhagyták szülőföldjüket. Szász Jenő értékelése szerint az RMDSZ célt tévesztett, "csak a vezetékes vízzel, a csatornázással foglalkoznak, úgy tesznek, mintha dolgoznának, és közben falvaink elnéptelenedtek". Az MPP elnöke úgy látja, ez elhibázott recept, nem ez az itthonmaradás eszköze, annyit értek el, hogy most már azért is fizetniük kell a falvakon élőknek, ami eddig ingyen volt. A jövőkép hiánya vezetett az óriási népességfogyáshoz, szembe kell nézni ezzel, és megkongatni a vészharangot. Nem megszépített statisztikákkal kell vigasztalódni, hanem megoldást találni a fogyás megfékezésére – fejtette ki Szász Jenő.
KÁRPÁT-MEDENCE
Szlovákiai magyarok: kapcsoljuk le a villanyt?
Bumm.sk, 2011. november 12. –
Ilyen környezetben és feltételek mellett miként maradhat fenn és gyarapodhat a helyi magyarság? Mekkora része van ebben a politikának és a politikai pártoknak?
A Szótlan Szemtanú korábban leírta, hogy véleménye szerint a hosszú távú túlélés érdekében a Hídnak nemzetiségi-politikai stratégiáját, az MKP-nak pedig az egész pártstruktúráját kell felülvizsgálnia. Az igazán fontos kérdésnek viszont azt tartja, hogy ilyen környezetben és feltételek mellett miként maradhat fenn és gyarapodhat a helyi magyarság? Mekkora része van ebben a politikának és a politikai pártoknak?
A szlovákiai magyarok előtt választások idején attól függetlenül, éppen hány magyar párt versenyez egymással, ott lebeg a dilemma: érdemes elmenni választani? És ha igen, akkor kire szavazunk? A Szótlan Szemtanú szerint a választásokon való részvétel ugyan fontos, de csak rosszul választhatunk, a legnagyobb problémát pedig az jelenti, hogy húsz éve csak és kizárólag a politikától várjuk a csodát .
Ha a Szótlan Szemtanú számba veszi, az öntudatos magyar választóknak három választási lehetősége lesz márciusban: az orrukat befogva az MKP-ra vagy a Hídra szavaznak, esetleg szlovák pártot választanak, így feladják, hogy etnikai érdekeiket is képviselje valaki a parlamentben, vagy pedig hagyják a választásokat a francba, inkább elmennek helyette kirándulni.
Ami a szlovák alternatívákat illeti, az elmúlt másfél év alatt sokadszor is bebizonyosodott, hogy az ország politikai elitjéből hiányzik az elemi jóindulat és a megértési szándék a magyar kisebbség iránt. Veszélyes, hogy a tudatlansággal vegyített populizmus az új pártokon belül is jelentkezett: példának okáért Igor Matovič szívecskékkel tüntetett a magyarok elszakítása ellen, mégsem volt hajlandó kulcsfontosságú dolgokban enyhíteni például a nyelvtörvényen, Daniel Krajcer (SaS) pedig kulturális miniszterként intett be többször is a kisebbségeknek. Szlovák pártok kilőve.
Marad a két magyar párt, vagy a nekik való beintés. Na de miért is kellene a Hídat vagy az MKP-t választanunk? Általánosságban véve két érvet fogalmaznak meg a pártok: emellett szól a hatékony érdekképviselet meg a magyar képviselők bejuttatása a parlamentbe. Namármost magyar képviselőnek lenni önmagában nem érdem. Sőt, a szlovákiai magyar politikai rendszer képviselőinek évtizedek óta visszatérő mantrája, hogy mindössze azért érdemes rájuk szavazni, mert – magyarok. Ez önmagában semmilyen pozitív tulajdonsággal nem bír (hacsak a szlovákság felé nem jelzi, hogy a politikai képviseletünkről azért nem mondtunk le és létezik legitim igény egy magyar etnikai pártra), annál pofátlanabb kimagyarázása a politikusok inkompetenciájának. Az etnikai hovatartozás önmagában nem számít.
Ugorjunk. Megvalósította a Híd vagy az MKP valamikor is a hatékony érdekképviseletet? Nem. A Szótlan Szemtanú privát véleménye, hogy ebből a szempontból az utóbbi másfél év különösen tragikus. Nem azért, mert nem történt volna relatív előrelépés, hanem a csomagolás miatt – eddig legalább elhitetni nem akarták velünk, hogy a félmegoldások abszolút megoldásokat jelentenek. A korábbi, egységes MKP egyébként egykor ugyanennyire eredménytelennek bizonyult, csak az akkor tíz százalékos pártnak nem kellett szembesülnie a nemzeti színezetű kritikával. A csonka MKP később el sem jutott odáig, hogy a szlovák pártok partnerként kezelhessék. Ahhoz, hogy az MKP vagy a Híd átütő sikert érjen el, jó helyen kell lenniük jó időben: a mérleg nyelveként egy olyan közegben, ahol a másik tábor csak rájuk számíthat. A Híd az utóbbi évben megmutatta, mennyire él ezzel a lehetőséggel, az MKP meg aligha kerül hasonló helyzetbe a következő választások után. Szóval az érdemi érdekképviselet megvalósulására kevés az esély márciusban, magyar képviselőink legfeljebb díszítik a parlamentet, vagy az illedelmes partner szerepét játsszák, aki csak és kizárólag etnikai kérdésekben megszólal néha. Rossz esetben az ellenzéki sorokban csücsülnek, ott meg ugye lehet képviselni az érdekeket (not).
Ha a fentieket a Szótlan Szemtanú összeveti, azt látja, hogy az egyszeri öntudatos magyar választó tökéletes csapdahelyzetben van: ha nem szavaz, a többi pártot erősíti, ha szlovák pártokra szavaz, feladja az etnikai érdekképviseletet, ha a Híd vagy az MKP listájára voksol, akkor pedig gyakran lejáratott, hiteltelen politikusokat erősít meg a pozíciójukban. Egy csomó rossz választás. De akkor meg mi a megoldás? A körítés feljavítása.
A Szótlan Szemtanú meglepő módon optimista. Úgy véli ugyanis, hogy az utóbbi másfél évben körvonalazódott az, ami miatt a politikai pártok önmagukban nem tudtak sikeresek lenni: a külső és belső civil nyomásgyakorlás. Ha végre valahára kialakul és megerősödik a civil szféra, akkor számíthatunk hatékonyabb politikai érdekképviseletre is. A szlovákiai magyar pártok ugyanis eddig légüres térben ténykedtek, nem csoda, hogy ellustultak. Nem voltak igazi, megfogalmazott társadalmi elvárások a munkájukkal szemben, és valljuk be, egy politikus elvárások nélkül nincs teljesítménykényszerben. A visszajelzések hiánya miatt állt elő például az a helyzet, hogy az MKP a nyomást nem érezve másfél éve érdemi program és konkrét ötletek meg ígéretek nélkül vághatott bele az előző kampányba. A társadalmi elvárások hiánya pedig azt a szituációt eredményezte, hogy a Híd sikerként próbálhatja meg eladni azokat a vívmányokat, amiért egy szebb korban elkergetik a politikusokat.
A szlovákiai magyar hagyományok között az aktivizmus nem szerepel. Megszokta a helyi közeg, hogy mások döntenek helyette, a feje fölött, jó esetben bölcs emberek, rossz esetben ostobák. Ahhoz, hogy a felvidéki magyaroknak jobb legyen, nem elég egy (aktív) Bugár, Berényi, Solymos, Somogyi, vagy Csáky, nem elég egy, kettő, de három párt sem. Mindenkinek megvan a maga kis harca: észre kell venni, hogy mi nem tetszik és lépni. Az utóbbi hónapokban egyre többen tettek így – példának okáért a matricázók, a komáromi városszépítők, dunaszerdahelyi klubalapítók, diákszervezetisek. Valakinek az lehet a maga kis harca, hogy magyar iskolába küldje a kisfiát. Esetleg az, hogy magyarul kérjen jegyet a buszon. De nem kell kizárólag a magyar témákkal egyenlősíteni a polgári aktivitást, hiszen mindenkinek más lehet fontos. Épüljön a faluban járda, legyen átlátható a települések gazdálkodása! Ezek mind olyan apró vívmányok, amiket a politikusok önmaguktól nem fognak nekünk kivívni. A politikai pártok ebben lehetnek szövetségesek, de nem mindenható problémamegoldók. Nem állítják meg helyettünk az elszlovákosodást, nem szorgalmaznak olyan témákat, amelyek ügyében nem hallják a választók hangját.
A márciusi idő előtti választások elsősorban arról fognak szólni, hogy kiben látjuk meg a szövetségest ahhoz, hogy figyeljen a visszajelzéseinkre, és nem a megváltók kereséséről – utóbbi hibába esik bele folyamatosan a helyi magyar közösség. A villanyt egyelőre nem kell lekapcsolni.
INTERJÚK, ELEMZÉSEK, PUBLICISZTIKA
Népszava, 2011. november 14. – Gál Mária
A külhoni magyar szervezetek és a magyar kormány viszonya nem függhet a napi politikától, ezeknek a szervezeteknek önállóan kell politizálniuk ahhoz, hogy hatékonyak lehessenek. Az RMDSZ volt elnöke, Románia miniszterelnök-helyettese szerint nehezen bár, de ezt eddig minden kormány tudomásul vette. Markó Béla arra azonban egyelőre még keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy – finoman fogalmazva – „nincs szoros kapcsolat" a legnagyobb külhoni magyar párt és a budapesti kormány között.
- 2009 őszén a román kormányválság miatt elmaradt a magyar-román közös kormányülés. Azóta teljes jogú kormány van mindkét országban és a tanácskozást Bukarestnek kellene megszerveznie. Miért nem történt eddig meg?
- A közös kormányülések rendkívül hasznosak voltak, mert olyan keretet hoztak létre, amelyet mindenképpen ki lehetett tölteni tartalommal. Nem egyszerűen jelképes események voltak, éppen ezért rossz, hogy egy ideje elmaradtak. Meg kell azonban mondanom, hogy ez nem a román kormányon múlott. Mi többször is javaslatot tettünk rá. Az új magyar kormány azonban azzal érvelt, hogy amíg készül a soros elnökségre, illetve amíg ellátja azt, addig képtelen beiktatni a sűrű programba. Július óta viszont semmi sem történt, és csak azt tudom mondani, hogy szükség lenne rá.
- Mindkét fővárosból azt halljuk, hogy történelmi csúcson a magyar-román államközi kapcsolat, miközben látjuk, hogy elmaradnak a legmagasabb szintű találkozók, a miniszteri szintűek is ritkulnak. Mivel jobb most ez a viszony, mint korábban?
- Én a történelmi jelzővel nem dobálóznék, ezt az utókorra bíznám. Azt gondolom, hogy ha a konfliktusos kilencvenes évekre gondolunk, nos, ahhoz képest jó a viszony. Ebben a pillanatban nincsenek nagy vitás ügyek, nincsenek konfliktusok, de lehetne jóval szorosabb, jóval gazdagabb ez a viszony. Románia és Magyarország között stratégiai partnerségnek kellene lennie, a két országnak a térség egészét meghatározó módon kellene együttműködnie. Ez viszont még nem valósult meg..
- Az viszont talán megkockáztatható, hogy az RMDSZ és a magyar kormány viszonya történelmi mélyponton van. Az RMDSZ kongresszusa előtt arról beszéltek, ön azért vonul vissza, hogy személye ne legyen akadálya a kapcsolatokban. Most fölöslegesnek tűnik ez a vezéráldozat... Vagy mégsem az?
- Szeretném tisztázni: szó sincs arról, hogy egyetlen szempontot vettem volna figyelembe a döntés meghozatalakor. Lehetőséget akartam adni a fiatalabb politikusi gárdának, hogy szemléletét érvényesítse minden téren, beleértve valóban a Magyarországhoz és a magyar kormányhoz fűződő viszonyt is. Úgy éreztem, hogy elnökségem 18 éve után ideje a váltásnak az RMDSZ élén, és a saját életemben is. A hangsúlyátrendezés azért is indokolt, hiszen a politika mellett van más hivatásom is. De hiszem, hogy a magyar kormány és az erdélyi politika viszonya nem függhet attól, hogy éppen ki az RMDSZ elnöke, vagy Magyarországon éppen melyik párt van kormányon, mert ez a jövőnket meghatározó kérdés. Amiért ebben a pillanatban valóban nem felhőtlen a viszony, az nem személyi, hanem koncepcionális kérdés. Igaz, ilyen értelemben nagyon kötődött az én személyemhez is. Az elmúlt 20 évben mindvégig azt mondtam, hogy az erdélyi magyar közösségnek támaszkodnia kell a magyarországi támogatásra, de önállóan kell politizálnia Bukarestben és máshol is, mert az itteni politikai vezetők ismerik a legjobban a közösség helyzetét, és egy adott pillanatban ők tudják eldönteni, melyik a helyes út. Ezzel szemben sokszor megtapasztaltam, hogy egyik vagy másik párt, vagy politikus megpróbálta csatlósként kezelni az RMDSZ-t, valamiféle alárendeltségi viszonyba bevinni. Azt gondolom, az én nagy vétkem – egyesek szerint a bűnöm – az volt, hogy bárhonnan is jött az ilyen próbálkozás, mindig visszautasítottam. Én most is egy ilyen sértettséget látok odaát sokakban, amiért nem vagyunk hajlandók alárendelni magunkat. De ez nem lehetséges, mert abban a pillanatban elveszítjük az önállóságunkat és Bukarestben nem tudunk helyt állni, rosszak lesznek a döntéseink, Ez nem érzelmi és nem személyi kérdés, ez tény. Nagy mulasztás az, hogy – finoman fogalmazva – nem igazán szoros az együttműködés, hogy nincs napi kapcsolatunk a magyar kormánnyal, mert az mindenki javát szolgálná.
- Eddig minden kormány, beleértve az első Orbán-kormányt is, elfogadta ezt az álláspontot, és ha nem is volt felhőtlen az RMDSZ és a Fidesz viszonya, azért 1998-2002 között mégiscsak együttműködtek. Mi változott az akkorihoz képest?
- Mindig az volt az elvem, hogy a magyar kormány és az RMDSZ kapcsolata nem függhet semmilyen ideológiától. Bár ez nem tetszett igazán senkinek, mindenki „lenyelte". Függetlenül attól, hogy milyen pártok voltak kormányon Budapesten, megpróbáltam együttműködni, mert közös érdeknek tartottam. Minden magyar miniszterelnökkel kapcsolatban voltam, néha egyetértettünk, máskor vitáztunk, voltak feszültségek, konfliktusok is. Csakhogy az egyetértés nyilvános volt, a viták és a konfliktusok nem. Az első Orbán- kormánnyal nem volt különösebben konfliktusos a viszonyunk, nagyon sűrű konzultáció jellemezte. Meg kell mondanom, hogy ezt én szorgalmaztam, mert tudtam, hogy vannak olyan elvi kérdések, amelyekben nem értünk egyet. Megítélésem és emlékezetem szerint talán sűrűbben is konzultáltunk, mint más kormányokkal, még akkor is, ha az akkori partnereim erre nem így akarnak emlékezni, vagy nem így emlékeznek.
- Hogyan jutottak el mégis odáig, hogy – bár ön nem szokott véletlenül kimondani dolgokat -, nemrég mégis Budapestről érkező politikai ciánszennyezésnek nevezte a Tőkés László új néppártját? Hogyan jutottak el odáig, hogy Brüsszelben a Fidesz EP-frakció nem vett részt az RMDSZ rendezvényén, amelynek ön volt az egyik előadója és előzőleg a frakció naptárában is szerepelt.
- Egyelőre én is inkább csak kérdésként fogalmazom meg magamnak, hogy hogyan jutottunk oda, hogy egy erdélyi magyar politikusnak – történetesen nekem – azt kell látnom Brüsszelben, hogy amit mondok, nem érdekli az egyik anyaországi párt egyetlen képviselőjét sem. Ugyanakkor azt is látom, hogy jó lenne, ha mi erdélyi magyar politikusok szétnéznénk a saját házunk táján is. Tudom, nem ártana, ha magam is belegondolnék abba a kérdésbe, hogyan jutottunk el oda, hogy Tőkés László, az erdélyi magyarság fontos személyisége, akinek – ezt viszont már elmondhatom, hiszen bizonyos értelemben utókor vagyunk – tényleg történelmi szerepe volt Romániában, volt püspökként és a toleranciát hirdető politikusként minden toleranciáról megfeledkezik és plakátokat ragasztgat. Szomorú és nevetséges. Valami baj van itt Erdélyben, ez tény, az pedig másik kérdés, hogy mi ennek a bajnak az oka, honnan jött, vagy nem is jött sehonnan, hanem mi alakítottuk ki. Igen, én rendkívül rossz kezdeményezésnek tartom az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozatalát és természetesen nagyon súlyos szavakkal ítélem el azt, hogy ezt Magyarországról támogatják. Azért tartom nagyon rossz dolognak ezt a pártalapítást, mert senki sem játszhatja ebben a kérdésben az ártatlant, hogy úgymond ezzel is meg kell próbálkoznunk. Tőkés Lászlóék már megpróbálkoztak egy pártalapítással, ők hozták létre a Magyar Polgári Pártot, csak azt mások aztán kiütötték a kezükből, de azzal sem tudták az RMDSZ-t szétszedni. Most megint megpróbálkoznak, hátha így sikerül. És a kettő között volt egy összefogás. Hosszú és nehéz tárgyalások után én magam ajánlottam fel Tőkés Lászlónak, hogy legyen listavezető az RMDSZ Európai parlamenti listáján, amelyet Magyar Összefogás listájának neveztünk el. Így tettem lehetővé számára, hogy most leragasztgassa az RMDSZ plakátjait Brüsszelben. Ezért mondom, hogy magunkba is kell néznünk egy kicsit, nemcsak át Magyarországra.
- Bár kívülről nézve akár viccesnek is nevezhetném ezt a szituációt, azért inkább csapdahelyzetnek érzem. Talán a világon nincsen olyan párt, amely eltűrné, hogy a listavezetője folyamatosan a párt ellen agitál, sajtótájékoztatón lép fel ellene, leragasztja a plakátjait és másokat is pártja elleni bojkottra szólít fel, nem mellékesen létrehoz egy konkurens pártot. Tőkés László ezek után is az RMDSZ listavezetője maradt. Az RMDSZ nemhogy nem rúgja ki, nem is rúghatja ki, mert a jelenlegi körülmények között rá ütne vissza. De mi az amit tehet?
- Az RMDSZ nem párt, pártokat Tőkés László hozott létre. Mi kezdettől fogva szövetség voltunk, amelyben a különböző vélemények megférnek egymás mellett, de azt hiszem, hogy például ez a brüsszeli eset nem fér bele. Én a magam részéről Tőkés Lászlót nem tudom az RMDSZ képviselőjének tekinteni, soha nem is volt az. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal kötöttünk egy egyezséget, ami alapján fölvettük őt a listára, de ő RMDSZ-es csak akkor volt, amikor ebből valami hasznos formai következménye származott, például így lehetett tagja a néppárti frakciónak. De ő soha, egyetlen pillanatig sem tekintette magát RMDSZ-es képviselőnek. És attól függetlenül, hogy ez formailag ebben a pillanatban így néz ki, én sem tudom őt annak tekintetni.
- Jövőre parlamenti választások lesznek Romániában. Most már nem a nemzeti tanáccsal, hanem a pártként bejegyzett EMNP-vel kellene kiegyezniük. Megismétlik az EP forgatókönyvet, odaadják a befutó helyek egy részét, fönntartva ezt a felemás, feloldhatatlan csapdahelyzetet, vagy megkockáztatják a megmérettetést, mint ahogyan a Szász Jenő pártjával tették 2004-ben és 2008-ban? Szász mellett is ott volt Tőkés, Orbán, jelen voltak a kampányban is. Veszélyesebbnek tűnik a néppárt, mint az akkori polgári párt?
- Az EP választásokra készülvén, végül is meg tudtuk kötni a szükséges kompromisszumot az akkori EMNT-vel, amelynek a gárdája most ezt az új pártot létrehozta. Ez azt bizonyítja, hogy eléggé hajlékonyak és kompromisszumkészek voltunk, akkor, amikor úgy láttuk, hogy másképpen veszélybe kerülne az erdélyi magyarság brüsszeli képviselete. Azt látom, hogy ez a párt egyelőre a plakátleragasztó akciókon kívül nem nagyon mutatott fel semmiféle programot, nem tudni milyen alternatívában gondolkodik ahhoz képest, amit az RMDSZ Bukarestben végez. Egyetlen alapvető, egyben veszélyes különbséget látok, mégpedig azt, hogy míg az RMDSZ szerint, ha az erdélyi magyarságnak nincs képviselete a bukaresti parlamentben, akkor elveszítünk egy rendkívül fontos eszközt és veszélyeztetjük a közösség jövőjét, addig – legalábbis én úgy látom – az EMNP nem így gondolkodik. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az a célja, hogy most már ők is a román parlamentben képviselhessék a magyarság céljait. Attól tartok, hogy nekik az is eredmény lenne, ha meg lehetne akadályozni az RMDSZ bejutását.
- Manapság egyetlen európai párt népszerűségének sem tesz jót a kormányzás. Az RMDSZ is minden kormánypártként töltött nappal bejutási esélyeit veszélyezteti. Kilépésével azonban azt kockáztatja, hogy olyan választási és közigazgatási felosztási törvényt fogadnak el, amellyel az erdélyi magyarság talán örökre elveszítheti a parlamenti képviseletet. Meddig maradnak?
- Ha a nagyobbik román kormánypárt helyettesíteni tudna bennünket mással a kormányban úgy, hogy többsége legyen a parlamentben, akkor fennállna a tényleges veszélye a magyar közösség számára hátrányos döntések meghozatalának: gondolok itt a választási törvény ilyenszerű módosítására, és mindenekelőtt a regionális átszervezési javaslatra. Nem támogattuk a regionális átszervezési koncepciót és ez azóta is komoly sértettséget eredményezett a fő kormánypárt egyes politikusaiban. Egy lappangó, de erős konfliktus van ezért köztünk. Ha minket behelyettesíthetnének mással, abban a pillanatban elfogadnák ezeket az intézkedéseket. Hogy együtt tudunk maradni a jövő évi választásokig, az attól függ, hogy a választási és regionális átszervezési törvény kapcsán az érdekütközések erősödnek föl, vagy partnereink is felismerik, hogy ezeket a dolgokat nem kell erőltetni, hanem meg kell keresni azt, ami együtt tart. Ha lesz bennük, és az államfőben is, elegendő bölcsesség, ahhoz, hogy így viszonyuljanak a következő időszakhoz, akkor megmarad a koalíció. Ha viszont kezdik felerősíteni ezeket a számunkra elfogadhatatlan szándékokat, akkor baj lehet belőle.
- Az RMDSZ azonnal elutasította azt a román külügyminisztériumi javaslatot, hogy a határon túli és a külföldön dolgozó románok levélben szavazhassanak. A magyar választójogi törvény ugyanezt irányozza elő a külhoni magyarok számára. Mi ebben az esetben az állásfoglalásuk?
- Én a szavazati joggal kapcsolatosan többször elmondtam a véleményem és sokaknak nem tetszett. Elmondom, mik a kifogásaink a határon túli románok szavazati joga kapcsán, az analógiát ki-ki megleli vagy sem. Ebben a pillanatban az európai országokban több millió román vendégmunkás él, akik egyébként román állampolgárok, szavazhatnak a külképviseleteken. A levélben szavazás megkönnyítené, hogy élhessenek szavazati jogukkal. A román politikusok közül sokan azért ellenzik ezt, mert csalástól félnek. De legyünk jóhiszeműek. Nekünk, magyaroknak, előnytelen lenne, ha többszázezres nagyságrendben jönne be külföldről szavazat, mert az lenyomná a mi szavazatarányunkat. Nem kell többmilliós nagyságrend, néhány százezer is elnyomhatja valamely irányba a parlament összetételét. Ugyanakkor az a véleményem, hogy ne azok döntsék el az eljövendő román parlament összetételét, s ezáltal az eljövendő román kormány sorsát, akik külföldön élnek, és ennek következtében más szempontok szerint döntenek esetleg, mint azok, akik naponta a saját bőrükön tapasztalják, mi a helyzet.
muemlekem.hu, 2011. november 12.
Bár a határon túli magyar temetőknek Házsongárd szinte a jelképe, máshol sem jobb a helyzet, sőt! Legfeljebb nem tudunk róla.
„Csak azért nem tudjuk pontosan, mennyire kétségbeejtő a helyzet, mert nem készült olyan értékleltár, amely mondjuk a huszadik század első felében számba vette volna a határon túli magyar temetők, illetve magyar síremlékek értékeit. Tehát nem tudjuk, pontosan, hol is vannak és melyek azok az értékek, amelyek a magyar kulturális örökség számára fontosak. Csak egy látszik biztosnak: ezek jelentős része egyre gyorsuló ütemben pusztul és néhány helyen a nagy része már biztosan meg is semmisült” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Határeset-programunk Felvidék-szakértője, Paszternák István.
A műemlékvédő szakember hozzátette: igen sok határon túli magyar temetőben mutatkoznak a sírpusztulás-sírpusztítás jelei, legfeljebb a folyamat üteme különböző. Pedig ezek a temetők rejtik a magyar történelem legfontosabb családjainak földi maradványait éppúgy, mint politikusok, művészek, katonák porhüvelyeit. Nem szabad elfelejtkeznünk e temetőkben rejlő síremlékek, kripták műemléki értékeiről, számos kiváló építész, szobrász, festő e temetőkben fellelhető alkotásairól sem.
Sok temetőkert kitűnik egykori kertépítészeti alkotásaival is, egy-egy nagyváros legfontosabb zöldfelületét alkotva. Boldogabb országokban ezen értékekről színes albumok jelennek meg, a szépen parkosított sírkerteket pedig vezetett túrákon ismerheti meg a nagyközönség. Nálunk sajnos gyakran e temetők fizikai fennmaradása is kétséges.
A határon túli magyar temetők helyzetére a kolozsvári Házsongárdi temető sorsa és a síremlékeinek megmentéséért az elmúlt évtizedekben vívott folyamatos harc hívta fel a figyelmet. Ennek egyik legutóbbi fejezeteként, az elmúlt évben ismét elmérgesedett a helyzet, amikor a temetőt védeni igyekvő alapítvány külön-külön leírást készített az egyes síremlékekről, kriptákról, hogy egyedi védelemmel lássák el azokat. A konfliktus rávilágított a magyar temetők pusztításának általános tendenciájára is: hol itt, hol ott számolnak fel egyes sírokat, így a temető lassan, évek, vagy évtizedek alatt alakul át és veszti el történelmi, korábbi kegyeleti értékeit.
„Hasonló folyamat zajlik több helyen a Felvidéken. Például Losoncon, a református temetőben, melynek sorsáról a közelmúltban remek kis könyv jelent meg a Puntigám házaspár tollából. Eszerint a kétszáz éves temetőt fenntartó, helyi református egyházat a második világháború utáni Csehszlovákiában „fasisztának” kiáltották ki és államosították mind a templomát, mind temetőjét. Utóbbit a régi gondnok igyekezett védeni és karbantartani, míg el nem adták a feje fölül a szolgálati lakást. Ekkor elkezdődött a sírkert rohamos pusztulása. Ennek egy része oktalan vandál pusztítás volt: a rendes kerítés nélküli temetőn éjjel nappal keresztüljártak az emberek, több obeliszket „szórakozásból” ledöntöttek, összetörtek. Bár a református egyház az 1989-es fordulat után visszakapta elrabolt temetőjét, de mivel annak fenntartását – pláne rendbetételét, a több száz kidöntött sírjel újraállítását – anyagi okokból nem tudta vállalni, átadta azt a városnak. Ma a temető megsemmisülésének újabb formáját éljük meg. Azért számolnak fel tömegesen sírokat, mert a református temető mára összenő a szomszédos városi sírkerttel: amaz lassan bekebelezi ennek legértékesebb, legrégebben betelepített parcelláit. Szükség van a helyre – mondják, pedig távolabb jócskán találni olyan parcellarészeket is, ahol nem kellene történeti értékű síremlékeket beáldozva új sírsorokat nyitni” – jelentette ki Paszternák István.
A losonci temető nyugati, református része első pillantásra rendezett képet mutat, ám rövid séta is elég ahhoz, hogy látható legyen: valószínűleg megállíthatatlan a pusztulás. Akad sor, ahol az aljnövényzet már teljesen elborította a sírhalmokat, létükre csak a hullámzó felszín hívja fel a figyelmet. A sírkövek kidöntve fekszenek a kúszónövények alatt. A kripták szinte mindegyike fel van törve, a koporsókat, emberi maradványokat rég kiszórták, eltüntették. Különösen a domboldal aljában lévő kripták környezete szemetes és már rég túl van a gazosodáson, lassan erdő borítja.
Az út túloldalán a városi temetőben nem ennyire elborzasztó a látvány, ám az ott lévő magyar családi kripták nagy része szintén romosodik. Láthatóan a többségüket nem látogatják, ami rávilágít a sírpusztulások egyik fontos okára is: ha kihal a korábbi népesség, aligha van olyan erő, ami megállíthatja a síremlékek állapotának romlását.
oroksegunk.ro, 2011. november 12.
Kinek a történetét írjuk?
Valóban; kinek a történetét is írjuk? A vezető rétegét, vagy a vezetettek tömegeinek a történetét? Tulajdonképpen mindkettőnek van létjogosultsága, mindkettő együttesen alkotja a népet, és mindkettőnek döntő beleszólása van a nép életének alakulásába.
Csakhogy, a vezető réteg akciói a nép életében bekövetkező gyors, és tudatosan végrehajtott változásoknak az okai, a vezetettek tömege viszont a lassú, tartós, de mindenképpen maradandó változásokat okozza a nép életében. Ez az ami a nép életének időbeli stabilitást ad, ez biztosítja nehéz időkben a túlélést. Hányszor volt szükség ilyen túlélésre a történelem folyamán! Talán senki se tudná megmondani, de nagyon sokszor.
Így hát, mindkét csoport történetét szükséges kutatni, és szükséges leírni is. És ez együtt nem olyan könnyű dolog, éppen a székelyek esetében.
Már pedig a székelyek eredetének a kérdése megkerülhetetlen. Az, aki Erdély történetéről, főleg régi történetéről akar írni, mindenképpen belebotlik ebbe a jórészt máig megoldatlan problémába. A helyzetet csak bonyolítja az, hogy egy ilyen nagyszámú csoportnál, mint az erdélyi székelység, mindenképpen számítani lehet, legalább is a történelmi múltban arra, hogy saját vezető rétege volt. Tehát mindkét néprészt tekintetbe kell venni.
Talán csak mostanában látszik kissé tisztulni a helyzet, a legújabb kutatások eredményeként.
Akkor tehát kik, és hogyan képzelik el a székelyek eredetét?
Kordé Zoltán az 1991-ben Székelyudvarhelyen megjelent kis könyvében a következőket írja:
“Forrásaink 1116-ban említik először e népességet. A XIV. századi krónikakompozíció 153.fejezetében olvasható híradás szerint II. István, az Olsava folyó mentén lezajlott cseh-magyar összecsapás alkalmával, székely és besenyő íjászokat küldött az ellenfél táborának közelébe."
Az Olsavai csatát tekintik különben is a székelyek első említésének a hivatalos magyar történészek is. Az Olsava folyó viszont északon van, a mai Szlovákia területén folyik. De nem sokkal későbbről székelyeket jeleztek egy olyan csatában is, amely a mai Nyugat-Magyarország, illetve Ausztria területén esett.
A leírásból meg lehet tudni azt, hogy a Turul nemzetségbeli királyok uralkodása idejének krónikásai egyrészt nem ismerték, s következésképpen nem is becsülték a jellegzetes lovas-íjász harcmodort, a hátrafelé nyilazásra gondolok, de azt is, hogy abban az időben székelyek éltek az ország északi, és nyugati részén is.
Már itt felhívom a figyelmet arra, hogy érdekes, mindig a periférián!!! Talán éppen ez adta a gondolatot egyes szerzőknek, hogy a székelység jellegzetesen határőr csoport volt, és mint ilyet telepítette a király (királyok) a perifériákra. Hiába mondta erre a jó rugonfalvi, hogy attól, hogy a falusi kovácsot általában „cigány”-ként tartották számon, attól még a „cigány” népnév nem a kovácsok csoportját jelenti, sem szemantikailag, s még kevésbé az eredetüket illetve. Még felhoz a nagy erdélyi történész egyéb példákat is, az ő nagyon olvasmányos stílusában és egy csöpp szarkazmussal is, senki se figyelt rá, sem akkor, sem pedig most. Pedig igencsak jobb lett volna komolyan venni, a köznevetséget elkerülendő!
Józsa János szerint, aki a XX. század elején írt:
„A hagyomány, a krónikák és királyi oklevelek egyformán mind arról tanúskodnak, hogy a székelyek hun ivadékok, hogy mai hazájukban ősfoglalók, hogy ősi idők óta külön nemzeti törvényeik és statútumaik alatt éltek, hogy az önként vállalt s csak bizonyos ünnepélyes alkalmakra szorítkozott ökör-adón (ökörsütés) kivül semmi'adót nem fizettek..."
Kállay Ferenc 1829-ben már többféle elméletet is leir, így:
„Bod Péter, Benkö, Felmer, elöttök Deseritzki, .ToannesPistorius és mások nyilván állítják a'székelyeknek egyenes származásokat a' Hunnusoktól, kik Attila alait egész Európát megreszkettették. Timon Fasching Pray Palma a' Németek közzül Schlötzer más értelemben vagynak: nevezetesen Fasching és Pray azt állitják, hogy a' felyebb megirt székely föld lakossai IV. Bela szállitványai a'határ széleken, még pedig Faschnig szerint Jász és Philisteusnép fajokból Pray szerint Paczinacitákból. – Ezektől eltávozva Schlötzer hun nemzet maradékának mondja lenni a' Székelyeket, kik magyar nyelvet és szokást vettek fel." *1
Jakab Elek 1896-ban Hunfalviról írja:
„Tizenkét év múlva 1876-ban Magyarország Ethnographiája czímű könyvében szö'vegezte uj tanát, s határozottan kimondotta: hogy a székelyek hunn eredete mese (299. 1,J. hogy Magyarországról telepítődtek a keleti határra (301. 1.), s a székely nem jelent külön népfajt, hanem határőrt, a ki bármely eredetű is lehetett (302.1.)." *2
A saját véleménye azonban ettől különbözik, és nála megjelenik már az is – végeredményben az egész mű erre van „kihegyezve” – hogy székelyek a történelmi időkben, egész Magyarország területén éltek:
„Megjártam a palóczok földét és Göcsejt, meg a Vág-völgy azon falvait, hol egykor székelyek laktak, fölkerestem a régi Biharvár közelében volt székely telepeket, s tapasztalataimat az alábbiakban közlöm."
A szerző munkájában megállapítja, hogy az általa meglátogatott területek lakóinak a szokásai, természete, megegyezik a Székelyföldön tapasztaltakkal. Ami hiányzik, a székelyek jellegzetes önszerveződési formája, a Székely Autonómia, és ezzel a hiánnyal egyelőre ő sem tudott mit kezdeni.
Erdélyi László 1918-ban a következőkre jut:
„A székely nemzet az Árpádházi királyok várait védő várőrök katonai osztályához tartozott, amelynek tisztjeit és az ezektől származó családokat várjobbágyoknak hívták. Van rá eset, amikor a komáromi várjobbágyok közt említett várhadnagyot másképpen primipilusnak nevezi az egyik oklevél (1218, más adat 1231). A székelyek várőr volta legnyilvánvalóbb az 1217. évi biharmegyei adatban, mely cíviseknek, castrensiseknek mondja a Széköly-száz nevű század tagjait. A viszonyok ismerete alapján mondhatjuk, hogy ily várőrök voltak a pozsony-, baranya-, szeben vármegyei székelyek is.
A székely várőrökhöz leghasonlóbbak a besenyők. Együtt és egyformán harcol a besenyő és székely előhad a magyar lovaghad előtt, mikor egyszerre említik őket 1118-ban a morva határnál és 1146-ban az osztrák határnál." *3
Erdélyi azonban nem veszi tekintetbe az Erdélyen kívül létezett történelmi székely településeket. Igen valószínűtlen ugyanis, hogy régi királyaink annak idején Palócföldről, Gömörből, Pécs környezetéből stb. telepítettek volna székelyeket Erdélybe, határőrnek, amikor a határok őrzése ott is szükséges volt.
És akkor még nem is említettem az olyan elméleteket – több helyen is előfordul – amely szerint, főleg román történészek tollából, hogy a székelyek elmagyarosodott románok lennének. Nem tudom, mi a helyzet ma az ilyen elméletek hitelével, merem remélni, hogy ma már csak politikusok hangoztatják.
Kristó Gyula Dzsajháni leírásából indul ki:
„...a besenyők országa és a bolgárok közé tartozó sz.k.l.-ek országa között van a magyarok határai közül az első (szélső) határ" *4
ezzel csak az a baj, hogy az arab utazó 880 körül írta a leírását, de a ma ismeretes példány még későbbi. Így aligha tehető fel, főleg dokumentumok híjján, hogy a székelyek külön, a honfoglalás után vándoroltak volna be az országba. Akik mégis megtették, a besenyők például, azokról megfelelő dokumentumok vannak. Kristó Gyula egyébként azon a véleményen van, hogy a székelyek, mivel elődeik a bolgárok közé tartoztak, eredetileg törökül beszéltek, s később tanultak meg magyarul. Igen ám, de sehol sincs utalás a székelyek nyelvtanulásáról, és a Bolgár Birodalomról is tudjuk, hogy soknyelvű volt, a közéjük tartozó sz.k.l.-ek tehát vígan beszélhettek akár magyarul is. Kellemetlenebb az, hogy ezektől az sz.k.l.-ektől semmiképpen se eredhettek a székelyek, nem volt ugyanis rá idejük. Fordítva inkább el lehetne képzelni, az idő függvényében.
És végül Vékony Gábor, a „Magyar őstörténet – Magyar honfoglalás *5 „ című könyvében a következőképpen írt:
„Ki kell térnünk arra a körülményre, amely egyébként közismert, hogy a finnugor nyelvű magyarságMár a középkortól két történeti nevet viselt..... Egyik a magyar, amely a IX. században tűnik föl, s amely a honfoglalók saját neve s lesz aztán az elfoglalt területen az ottlakók általános nevévé....
A másik magyarságot jelölő történeti név a székely. …. annak korábbi változata a szikül bekerül a délszlávok nyelvébe,... a németbe (sakul, Zokel) mégpedig olyan alalban, amely IX. század kezdete előtti átvételre utal."
És, ha ennyi még nem lenne elég, hát hozzáteszi: „Székelynek, szikülnek nevezett népet már a VIII. században is ismertek a Kárpát-medence, illetve a Kárpát-medence környékének szláv lakói.”
A nemzeti krónikáink, azok, amelyek egyáltalán szólnak erről a témáról, a székelyeket általában a hunok leszármazottainak nevezik. Erről pillanatnyilag, és mivel a jelenség mindenütt nagyjából azonos módon van tárgyalva, álljon itt Kézai mester krónikájából az idézet:
„Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem húnoknak hanem székelyek-nek nevezték."
*1 Kállay Ferentz: A nemes székely nemzet eredetéről – 1829
*2 Jakab Elek: Székely telepek Magyarországon – 1896
*3 Erdélyi László: A székelyek eredete – 1918
*4 Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig – 1980
*5 Vékony Gábor: Magyar őstörténet – magyar honfoglalás – 2002
(Folytatjuk)
Az autonómia épületének repedező talapzata
Háromszék, 2011. november 14.
Végre egy reményt keltően üdítő hír: a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának regionális önkormányzati munkacsoportja budapesti alakuló ülésének résztvevői egyhangú egyetértéssel fő célként az autonómiatörekvések sikerre vitelét jelölték meg a határon túli magyarság számára.
A fórum helyszíne a Magyar Országház épülete volt – ennek jelképes üzenetértéke is van: a magyar parlament részt vállal a kitűzött nemzetpolitikai cél elérésében. A magyar parlamenti pártok egyébként teljes körűen képviseltették magukat Kőszegi Zoltán (Fidesz), Harangozó Gábor (MSZP), Kalmár Ferenc (KDNP), Gaudi-Nagy Tamás (Jobbik) révén. Az együttműködést támogató hozzászólók között az LMP képviselőjét nem találjuk, és nem akarunk összefüggést keresni aközött, hogy ugyanezekben a napokban Dorosz Dávid négynapos erdélyi körútján pártjának azt az álláspontját képviselte, hogy az autonómiatörekvések megvalósításában nem az anyaországnak kell megoldási lehetőségeket ajánlania.
Ez az álláspont az előző magyar kormányoknak azt a gyakorlatát ideologizálja meg, miszerint az autonómia különböző formáit az ügyben érdekelteknek kell kiharcolniuk. (Visszaköszön a Kádár-korszak: a kellemetlen kérdéseket úgy lehet elhárítani, ha azt a fazekat, amelyben ez a lé rotyog, a más országok belügyeibe való be nem avatkozás fedőjével zárjuk le.)
Ezzel ellentétben a Fórumon a határon túli képviselők az autonómia megteremtésében a magyar állam szerepvállalásának fontosságát hangsúlyozták, Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt is kifejtette, a székelyföldi autonómia megteremtésének alapfeltétele, hogy Magyarország felvállalja azt a szerepet, amelyet Ausztria Dél-Tirol esetében betöltött. Földink, Kulcsár-Terza József az MPP képviseletében a téma kezelésében partnerséget ajánlott. Kulcsár-Terza a háromszéki népszavazás ügyében is egyeztetni tudott a helyi RMDSZ-szel. Gaudi-Nagy Tamás a Jobbik képviseletében Székelyföld autonómiájának fontosságát nevesítve is kiemelte; ennek támogatására külön munkacsoport létrehozását javasolta, amelyben magyar, európai, romániai képviselőcsoportok és szakértők vennének részt.
A KMKF regionális önkormányzati munkacsoportjának döntése figyelemre méltó és pozitív. Mielőtt azonban eufóriás állapotba ringatnánk magunkat helyzetünk virtuális javulásának hírére, vegyük észre, hogy itthon személyek, politikai csoportosulások, pártok marakodnak egymással a képviselőjelöltek személye fölött (lásd Marosvásárhelyt), a régiók átszervezése és egyebek kapcsán, s az autonómiateremtő közember kiábrándultan fordul el az egész nemtelen vircsafttól.
Az autonómia tetőzete épül, miközben a talapzat repedezik.
Az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása – a realitás talajáról szemlélve
Szabadság, 2011.november 12. – PAPP ANNAMÁRIA
Nagy Mihály Zoltán, az Országos Levéltár aligazgatója az új levéltári törvényt értékeli
A héten a képviselőház megszavazta az 1996/16-os levéltári törvény módosítását. A Máté András Levente és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők által kezdeményezett módosítások elfogadása lehetőséget teremt a kommunizmus idején elkobzott, beszolgáltatott egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatására. Amennyiben az Alkotmánybíróság nem ad helyet a benyújtott kifogásoknak, illetve az államelnök kihirdeti a törvényt, akkor a jogszabály érvénybe lép. Az egyházi levéltárak visszaszolgáltatásának ügye számos kérdést felvet, ezekről faggattuk Nagy Mihály Zoltán történészt, a Román Országos Levéltár aligazgatóját.
– Ha az egyházi levéltárak jogállásának hátterét nézzük, és hogy ezt miként szabályozták Románia modernkori történelmében, akkor kiindulópontnak az 1925-ös levéltári törvényt tekinthetjük, amely 8. szakaszában kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek és a felekezetek saját levéltárakat tarthatnak fenn, ugyanakkor a felekezeteknek nem kell beszolgáltatniuk irataikat az állami intézményekbe. A jogszabály előírása szerint az iratokat keletkezésük után harminc évvel be kellett szolgáltatni az államnak, de az 1925-ös levéltári törvény előírta, hogy sem a nemzeti kisebbségek, sem az egyházak levéltáraira nem vonatkozik ez a kitétel. A törvény tehát elismerte a felekezeti levéltárak létét, de kimondta azt is, hogy a szóban forgó intézményeknek az állam ellenőrzése és felügyelete alatt kell tevékenykedniük. Ugyanakkor a törvény leszögezte, hogy ezekben a levéltárakban biztosítani kell az iratok tárolásához szükséges megfelelő körülményeket, illetve a képzett szakszemélyzetet. 1957 júliusában újabb román levéltári törvény jelent meg, és érdekes módon ennek a jogszabálynak a 11. paragrafusában szintén az szerepelt, hogy az egyházak, a különböző felekezetek vagy vallási közösségek saját maguk tarthatják fenn levéltáraikat. Ugyanúgy a törvényalkotó megszabta azt is, hogy az iratokra az egyházaknak különösen ügyelniük kell, és levéltáraik úgyszintén az állam felügyelete alatt működnek. Itt már a jogalkotó annak a lehetőségét is felvetette, ha: az egyházak akarják, akkor a birtokukban lévő dokumentumokat megőrzésre leadhatják az állami levéltárakhoz. 1971-ben újabb jogszabály jelent meg, amelyet 1974-ben módosítottak. Ez azonban már az egyházak számára kevésbé pozitív kitételeket tartalmazott, ugyanis a 22. szakaszában az szerepelt, hogy az egyházaknak be kell szolgáltatniuk iratanyagaikat az állami levéltárnak. A törvény megjelenése után bizottságokat állítottak össze a felekezetek és az állami levéltárak képviselőiből, hogy eldöntsék, mely iratokat kell átadni az állami levéltáraknak, amelyek bekerültek az úgynevezett Nemzeti Levéltári Fondba. A következő állomás az 1996-ban megjelent 16-os levéltári törvény volt, amelynek 18. paragrafusa leszögezte, hogy ha egy irat egyszer bekerült a Nemzeti Levéltári Fondba, nem vehető innen ki. Ugyanakkor a jogszabály nem tett külön említést arról, hogy a felekezetek saját levéltárakat tarthatnak fenn.
– Ezek szerint a most módosított levéltári törvény a kommunizmus és a rendszerváltás utánhozott jogszabályokhoz képest jelentős előrelépést jelent…
– Az RMDSZ már a 2000-es évek elején lépéseket tett egy új levéltári törvény megszületése érdekében, amely az állami közlevéltárak mellett a magánlevéltárak helyzetét is szabályozta volna. Ugyanakkor kezdeményezték, hogy a megyei levéltárak ne közvetlenül Bukarest igazgatása alá tartozzanak, hanem az adott megyék közigazgatási hatáskörébe kerüljenek. Újabban Kerekes Károly és Máté András Levente indítványozta az 1996/16-os számú levéltári törvény, mindenekelőtt a 18-as szakasz módosítását. Következésképpen tárgyalás kezdődött a magyar történelmi egyházak, az állami levéltár, a kormány és a szövetség képviselői között. Az egyik alapvető kérdés az volt, hogy milyen jogszabályok alapján vették el az egyházak tulajdonát képező levéltári iratokat. A törvény végleges szövege leszögezi, hogy az 1950-ben kibocsájtott jogszabály, valamint az 1974-es levéltári törvény 22. paragrafusa alapján elkobzott iratanyagokat kell visszaszolgáltatni a volt tulajdonosoknak. Fontos továbbá megemlíteni, hogy az 1950-ben megjelent 153. számú törvény értelmében az egyházaktól elvették az anyakönyveket, amelyek először a helyi lakossági nyilvántartókhoz kerültek. Ez az állam szempontjából azért is volt lényeges, mert az országvezetés közigazgatási reformot helyezett kilátásba, amelynek nyomán aztán elrendelték a tartományok létrehozását. Ugyanakkor népszámlálásra készültek, ami miatt az állami közigazgatásnak úgyszintén szüksége volt az egyházi anyakönyvekre, így elrendelték azok átadását.
Egyesek úgy vélték, hogy el kell ismerni az egyházak tulajdonjogát, de az iratokat nem kell visszaszolgáltatni, mert nem az egyház feladata azok megőrzése. A parlamenti bizottsági ülések alkalmával végül olyan megoldás született, hogy csakis abban az esetben szolgáltatják vissza a dokumentumokat, ha az egyházak biztosítják az anyagok megfelelő tárolását, garantálják azok kutathatóságát, és szakképzett alkalmazottakkal rendelkeznek. Ennek érdekében olyan előírás is bekerült a jogszabályba, hogy az átadás előtt az érintett dokumentumokról kötelező módon mikrofilmet kell készíteni. Ugyanakkor a visszakapott iratokat nem szétszórva fogják tárolni, nem kerülnek vissza a gyülekezetekhez, a parókiákra, hanem – mint ahogyan azt a törvény előírja – a püspökségeken, egyházkerületeknél fogják tárolni azokat. Itt ki kell emelni, hogy ezek a kitételek éppen azt szolgálják: az iratok továbbra is kutathatók legyenek, vagyis így sikerült eloszlatni az ezzel kapcsolatos félelmeket. A törvény szerint az egyházaknak bizonyító iratok alapján be kell nyújtaniuk igénylési kérésüket az adott megyei levéltárakhoz, amire azoknak harminc napon belül választ kell adniuk. Amennyiben nem támasztanak kifogást, akkor egy éven belül a dokumentumokat természetben, eredeti formájukban vissza kell szolgáltatni volt tulajdonosuknak.
– A felek között vitát váltott ki az egyházi anyakönyvek kérdése. Milyen álláspontok fogalmazódtak meg ezzel kapcsolatban?
– Valóban különböző vélemények fogalmazódtak meg arról, hogy az egyházi anyakönyvek miként keletkeztek. A Tridenti zsinat hozott elsőként határozatot arról, hogy a katolikus egyház vezesse be az anyakönyveket. Ezek után a protestáns egyházak is hasonlóképpen döntöttek saját híveik számontartása érdekében. Nagyon fontos leszögezni, hogy az anyakönyvek az adott egyházak belső igazgatási iratai, és nem az állam utasítására születtek meg. Magyarországon 1895-ben bevezették az állami anyakönyvezést, és ezt egyesek úgy értelmezték, hogy korábban az állam az anyakönyvezést az egyházakra ruházta át. Azt is kiemelném, hogy a gyülekezet számontartásán kívül az anyakönyvezésnek gazdasági vonatkozása is volt, hiszen pontosan tudni kellett, hogy a híveknek mennyi adót kell beszolgáltatniuk.
Ugyanakkor az egyházi anyakönyvek kérdése felvet még egy nagyon fontos problémát. Tekintettel arra, hogy személyes adatokról van szó, korlátozni kell az ezekhez való hozzáférhetőséget, hiszen nem bárki szerezhet tudomást az azokban szereplő adatokról. A román levéltári törvény szerint csak a száz évvel korábban kibocsátott anyakönyveket lehet szabadon forgatni, kutatni. Hasonlóképpen az egyházak belső szabályzatában is szerepel a száz éves határ, tehát akárkinek ők sem szolgáltatják ki az adatokat.
Az iratok visszaadása az egyházak számára mindenkép plusz kiadást jelent majd, hiszen levéltárakat kell kiépíteniük, megfelelő személyzetet kell alkalmazniuk, és biztosítaniuk kell a kutatótermi szolgálatot is. Külön kérdés, hogy az egyházak mennyire készültek fel az említett feltételek teljesítésére. Nincs kizárva továbbá az a lehetőség sem – amennyiben a felek megegyeznek –, hogy a tulajdonjog visszaszálljon az egyházakra, de a dokumentumok megőrzése a jövőben is az állami levéltárak hatáskörében maradjon.
– Az anyakönyveken kívül milyen típusú dokumentumokat szolgáltatnának vissza? Rendelkeznek-e információkkal az iratanyagok tartalmát illetően?
– Természetesen egyéb iratokról is szó van, főleg 1974-ben kerültek át nagyon fontos iratok az egyházaktól az állami levéltárakba. Ezekről konkrét jegyzékek léteznek, amelyekről az egyházaknak is tudomása van. Megtörtént amúgy az is, hogy a kommunizmus időszakában különböző püspökségek vagy egyházkerületek egyes vezetői önként adtak át anyagokat az államnak. Sajnos, a törvény ezekre az esetekre vonatkozóan nem tartalmaz előírásokat, mert itt önkéntes iratátadásról van szó.
– Lehet-e tudni konkrétan, hogy összességében, illetve külön-külön egyházakra lebontva milyen mennyiségű dokumentum átadásáról van szó?
– Erre vonatkozólag egyelőre nincsenek pontos kimutatások. A sajtóban olyan hírek is terjedtek, hogy a megyei levéltárak által őrzött iratoknak közel ötven százalékát kell majd visszaszolgáltatni. Ez nem igaz, hiszen 1974-ig az állami törvények megengedték az egyházi levéltárak működését, s kevés olyan püspökség és egyházkerület volt, amely átadta volna az általuk kibocsátott iratoknak az összességét. Nagyon sok anyag megmaradt a gyulafehérvári érsekség levéltárában, a kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökség és a Kolozs-Dobokai római katolikus főesperesség iratait nagyon jó állapotban megőrizték a templomtornyokban, a református egyházkerület dokumentumait pedig a Farkas utcai templom oldalsó termeiben. Az egész ügy pikantériája az, hogy a törvény legnagyobb kedvezményezettjei tulajdonképpen nem a magyar történelmi egyházak, hanem a görög katolikus egyház. Amikor 1948-ban felszámolták ezt az egyházat, akkor az iratok egy része elpusztult, másik része különböző intézményekhez került, vagy átadták azokat az ortodox püspökségeknek, amelyektől legvégül az állami levéltárak raktáraiba kerültek. A módosított jogszabálynak köszönhetően tehát a görög katolikus püspökségek több mint háromszáz éves múltjuk írásos emlékeit kaphatják vissza. A magyar történelmi egyházak esetében a legfontosabb iratok mindenekelőtt az anyakönyvek, illetve azok a dokumentumok, amelyeket 1974 után vettek el.
– A jogszabály kötelező módon előírja a visszaadandó okiratok mikrofilmre vitelét. A törvény szerint egy év állna az illetékesek rendelkezésére ezek elkészítésére. Az állami levéltárak fel vannak készülve arra, hogy eleget tegyenek a megszabott feltételnek?
– Ez nagyon komoly logisztikai és anyagi kérdéseket vet fel, hiszen Bukaresten kívül az országban csupán öt megyei levéltárban készítettek mikrofilmeket. Megfelelő anyagi források hiányában 2005-től kezdődően már csak a fővárosra korlátozódott ennek a munkafolyamatnak az elvégzése. A bizottsági viták során felmerült, hogy amennyiben mikrofilmeket kell készíteni a szóban forgó dokumentumokról, akkor az állami levéltárak a jelenlegi finanszírozás mellett nem biztos, hogy ennek a feltételnek eleget tudnak tenni. Az állami levéltárak egyébként ígéretet kaptak a kulturális bizottság részéről, hogy a jövő évi költségvetésben megpróbálnak majd számukra anyagi forrásokat elkülöníteni.
– Szakmai szempontból fontosnak ítéli a mikrofilmek elkészítését?
– Az egyházi anyakönyvek nagyon fontos adatokat tartalmaznak, hiszen ezek jelentős jogbiztosító iratok. Ebből kifolyólag nagyon fontos lenne ezek mikrofilmezése, bár felmerült az a kérdés is, hogy másolatról nem lehet kiadni igazolást. Az elkövetkezőkben biztosítani kellene az egyházak számára is a jogot, hogy az anyakönyvekről hiteles másolatot bocsáthassanak ki a különböző tulajdonjogi, örökösödési vagy egyéb perek esetében.
– Mivel magyarázható, hogy a két világháború közötti időszakban hozott törvény tiszteletben tartotta az egyházak tulajdonjogát? Hiszen az impériumváltást követően minden téren korlátozni próbálták a kisebbségbe került magyarság jogait.
– A két világháború között polgári demokratikus rendszer próbált kiépülni, amelynek működésébe beletartozott a tulajdonjog tisztelete. Ezért nem merült fel, hogy az iratokat államosítani kell. Ugyanakkor az állam számára abban az időszakban a dokumentumok bekérése óriási megterhelést jelentett volna, hiszen ekkor épültek ki a megyei levéltárak. Tulajdonképpen Erdélyben a két világháború között nem létezett minden megyében levéltár, hanem központi iratmegőrzők működtek. A dokumentumok begyűjtésére sokkal nagyobb kapacitású levéltárakat kellett volna létrehozni, amelyre az adott időszakban nem volt lehetőség. Amikor 1974-ben atomerőműveket és óriási hidakat kezdtek el építeni, akkor már nem volt kérdéses, hogy ezeket az iratokat be kell szolgáltatni, és hol fogják azokat tárolni. Az is lényeges, hogy milyen elméletet vallott az adott levéltárosi és történészi társadalom. Míg a két világháború között tiszteletben tartották az egyházak iratmegőrzési jogát, és fel sem merült ezek beszolgáltatásának lehetősége, addig 1974-től egészen más típusú logika uralta el a szakma képviselőinek gondolkodásmódját, amelynek hatása ma is érezhető.
|
